Az idei március 15-ös hosszúhétvégén a régóta áhított Mecseki-karsztvidék irányába túrázott a Barit. Egy kisbusszal és egy autóval viszonylag hamar leértünk a az Abaligeti szállásra ahol a helyi barlangászkülönítmény már várt minket. Gyors lecuccolás után a barlangászáshoz szükséges felszereléssel el is indultunk az első barlanghoz.
Mecseki hétvégénk legelső barlangja a Spirál víznyelő volt. A barlanghoz közeli parkolóban letettük a kocsikat, átöltöztünk, majd egy rövid sétát követően – útközben a szezonnak köszönhetően többen medvehagymát eszegetve – a barlang bejáratához értünk. A barlang a Mecsek öt fokozottan védett barlangjának az egyike, melyek közül a legmélyebb (86 m) illetve a második leghosszabb (1400 m) az Abaligeti-barlang után. A barlang bejárását létrák segítik. A túra kellemes hangulatban telt, kúszásból, mászásból nem volt hiány, közben megszemléltük a többféle képződményben gazdag barlangot. Egy nagyobb teremben pihentünk kicsit, csokit ettünk, közös csoportképet készítettünk. Itt Pisti mesélt nekünk a barlangról, melyet a mecseki túravezetőnk egészített ki néhány érdekességgel. Többek között elmesélte, hogy anno a barlang szája többször is beomlott, így megnehezítette a kutatást. Információt kaptunk a barlang nevének eredetéről (a beomlások előtt spirál alakban lehetett a bejáratból bejutni) illetve azt is megtudtuk, hogy az egyetlen barlang, ami Pécs közigazgatási területéhez tartozik. A végponthoz közeledve átkeltünk a Rókalyuk nevezetű szűk járaton, megfigyeltük a dolomit és mészkő váltakozását, majd elindultunk kifelé. Ricsi kiérkezése egészen egyedülálló volt. Bukfenc-szerűen kifordult a barlang mesterségesen épített bejáratából, ami mulatságos látványt nyújtott.
J.Anna
Ezután a helyi csapat vezetője, Zé meglepi programként megmutatta egyik kutatott barlangjuk végpontját.
A barlang egy meredek falú töbör alján nyílik, szépen ki volt építve a bejárati ajtó, illetve a támfal, ami a befolyó avartól védi a barlangot. Az ajtó után egy kb. 6 méteres lemászással kezdődik a barlang, ami egy nagyon szép oldott akna valójában. A barlangban szűkületek és tágulatok váltják egymást, sok lemászással. A végpont előtti nagyobbacska teremben csokiztunk egyet, de mivel hamar elszívtuk a levegőt, ezért inkább kifelé vettük az irányt. A Felszínen nagyon szép idő volt, a kocsitól kb. fél óra járásnyira van a barlang. Sajnos nem jött le mindenki a barlangba. A Pro Natura csoportból Pesta fent maradt, illetve Adri, Ambrus és Boldi is visszamentek gyalogszerrel a házhoz. Zé, Bandi, Ricsi, Anna, Eszter, Nana, Pisti, Peti és Boti mentek le a barlangba ezen a szép március 15-ei napon. Egy darab denevérrel találkoztunk egész túra alatt, az is már nagyon virgonc volt.
Boti
Másnap, szombaton a Pro Natura barlangászaival két csapatra oszolva az Abaligeti barlang II-es oldalágát látogattuk meg.
Azon a bizonyos vészjósló szombat reggelen Zordon úgy döntött, hogy újdonsült barátainak megmutatja az Elefánttemetőt. Magukkal vitte tehát a hiénákat, akikhez Boti, Eszter, Bandi és Ambrus is csatlakozott.
Az Elefánttemető bizony nem egy barátságos hely. Az elején máris megpillanthatták azoknak a kisebb állatoknak a tetemeit, melyek az oszló elefánthús reményében merészkedtek a járatokba, azonban sorsuk rosszra fordult, majd ők is temetőben végezték. Döglött békák szegélyezték útjukat. Ám mégsem ez volt a legmeglepőbb, hanem a járatok aprócska mérete. Egyszerre csupán egyetlen hiéna fért el hosszában némely járatban, így elképzelésük sem volt arról, hogyan temetkezhetnek ide oly’ nagytestű jószágok. Zordon azonban feltüzelte őket kalandvággyal, és – bár némelyik hiéna folyamatos beszéddel, vakkantásokkal, és egyéb zajokkal próbálta elűzni a rajta elhatalmasodó félelmet – vad lihegéssel vetették magukat a mélységbe. Zordon ebéd közben bizalmába avatta őket, és megosztotta velük az alvilág minden sötét titkát. Kiderült, hogy nem kevés munkája van neki és cimboráinak a járatok kialakításában. A hiénák innentől kezdve csodálattal tekintettek rá. Mire a hosszú kifele vezető út után ismét a felszínre értek, már a tavaszi nap köszöntötte a díszes társaságot.
Boldi
Délutánra eléggé kifáradt a csapat, így aznap már a kutatóházban maradtunk. Főzéssel, evéssel-ivással, vicces és kevésbé vicces történetek mesélésével töltöttük el az időt.
A vasárnapi időjárás olyan tavaszias, kellemes volt, hogy többünknek inkább egy felszíni programhoz lett kedve. Csak Bandi, Anna, Peti és Ricsi másztak a föld alá, a többiek Pisti vezetésével az erdőbe indultak. Célunk egy pár kilométerre levő kolostorrom meglátogatása volt.
Én magam többnyire a sor végén lemaradva, vagy a csoport előtt szaladgálva fotózgattam, de Boldit így sem tudtam megelőzni, ő ment a piroson, mert ez volt a feladat. Egy idő után, mikor épp látótávolságon kívülre került, a hátramaradt csoport úgy döntött, megvicceli. Megálltunk, és a lehetőségekhez mérten kicsit elrejtőztünk. Egy jó tízperces pihenőre számítottam, de alig nyújtóztam el az avaron, a kanyarban feltűnt Boldi, amúgy táskásan-esernyősen. Nem kellett indiánnak lennie, hogy felfedezze a megbúvó brigádot. Rövid pihenés után mentünk együtt tovább.
Hamarosan emberekbe botlottunk: a tegnapi rallisok közül ketten a tuningolt ladáikkal az erdő közepén tartottak egy aftert, de csak pucolgatták, pátyolgatták őket.
A ladáktól nem messze esett a mecseki uránbánya IV. számú aknája, ami kicsivel több, mint 1200m mély volt hajdanán. Az akna fölött található beton fedlapon egy 10cm átmérőjű vas csövet találtunk. Diónyi kavicsot dobtunk bele, és számoltuk a másodperceket. 20 után gyanús kezdett lenni a csönd, ígyhát belevilágítottam a mobilom fényével a csőbe, ami kb 30cm mélyen el volt tömődve. Várhattuk volna a koppanást estig…
Meleg volt, az ivóvizem erősen megfogyatkozott. A térkép szerint jónéhány forrás található a környéken, ki is néztük a Pipást, hátha csordogál. Addig is az úton poshadt tócsákban úszó habzó békapetékre öklendeztünk (em), Boti még az ujjával is megpiszkált egy fürtöt.
A Pipás forráshoz csak én és Boldi mentünk le, kicsit le kellett térni az ösvényről. Kellemes vize volt. Idő hiányában azonban lassan a visszaforduláson kellett gondolkoznunk, legkésőbb 1-re a szálláson akartunk lenni. Így hát megnéztük még a Pipástól nem messze eső Magyarok Kunyhóját (egy őrbódé romja, egy igen ferde kopjafával), majd mentünk haza azon az útvonalon, ahol jöttünk. Bandiék már a háznál voltak, mire megérkeztünk.
Ambrus
Ezalatt a csapat másik fele a Pietro barlangot látogatta meg. Az itt szerzett élményeket Peti tollából olvashatjuk:
A barlang méterben mért hossza pont megegyezik a Harcsaszájú barlangban téliálmot szunyáló denevérek darabszámával, és a cserkészcsapatom sorszámával is. Mélysége egy híján harminc, és mint megtudtam, megkülönböztetetten védett barlang. Ez magyarul azt jelenti, hogy egy tízes skálán ötös védettségű. Négyen voltunk: Bandi, Anna, Ricsi, és én. Szép barlang, nagyon gyorsan bejárható, és a legkevésbé sem tágas. Beszerelt létrák segítik a közlekedést. Volt néhány átbújás, ahol nem kaptam levegőt, és harmadszori nekikúszásra sikerült csak, de megérte. Míg a többiek a felszínen vígan kirándultak, mi megidéztük a román télapót, és minden ajándékát is. Legközelebb bivakos baggal megyünk, hogy tudjunk sátrakat állítani.
Pietró
Hazafelé még meglátogattuk Zé-t utoljára, visszaadtunk neki minden kulcsot és hálánkat fejeztük ki a hétvégi programunkért tett munkájáért. Budapestig tartó úton nagyon sütött a nap, a társaság egy része elbóbiskolt. Biztos csak azért, hogy ne a misén kelljen 😉
A képek itt tekinthetők meg.