Célok és Lehetőségek

2018. február 16, 18:40
Gyülekezünk Klauék lakásának közelében.  Anna és Ambrus már hat óta a kapuban csövezik. A lakásba nem mehetünk fel, Klau Mátéja ugyanis alszik. A lakók udvariasan köszönnek a begeken ülő két barlangásznak, szemöldök nem emelkedik, kérdés el nem hangzik. A CBA-s pogácsák apró morzsái peregnek csak a hall kövére.

Érkeznek a többiek. Bandi rogyásig tömött partybuszában érkezik még a sofőrőn kívül Eszter és Boti. Megvagyunk, indulhatunk. Klau még búcsúzóul egy vastagkolbászt kap Mátétól a harmadik emelet irányából, légi úton, s ezzel a csapatfelszerelés teljessé vált. A partybusz felszerelését képezte a szokásos személyi csomagokon kívül hat mázsa egyéb barlangi felszerelés és tűzifa is. Bár a szálláshely a Bükk-fennsík kellős közepén található, nem voltunk benn biztosak, hogy van-e ott fa.

Az utazás többnyire eseménytelen volt, az M3-as a szokásos forgalmát produkálta. Itt-ott baleset, ok nélküli lassú szakaszok, szakadék verdák a belső sávban. A lényeg, hogy megérkeztünk a miskolci jezsuitákhoz, akiktől a szálláshely kulcsát kaptuk. A kurtabérci erdészházat a jezsuk bérlik, Boti hatékony közbenjárására a hétvégére a rendelkezésünkre bocsátották.

A történethez hozzá tartozik az is, hogy SzGergő és barátai (mintegy tizenöten) szintén a környékre terveztek hétvégi programot. A Létrási házat azonban úgy adták ki nekik a hétvégére (kétszer), hogy ott már egy másik társaság tanyázott. Az adminisztrációs hiba folytán harmincegynéhányan heringeltek volna egyetlen szobában, így inkább társultak hozzánk. Őket kísérte a hétvégén a Baritból Kazi is, aki a barlangos programjuk vezetője volt. A Bársonyos forrásnál, kannatöltés közben értük őket utol.

A célunk az volt, hogy a forrástól három kanyarnyira letérünk az aszfaltról, és a Lusta-völgyön feltekergő erdészeti úton át közelítjük meg a Kurtabérc alatt fekvő tisztást. A lehetőségeink azonban másképp alakultak. A Bükköt ugyanis negyven centiméter hó fedte.

Utazás a Bükk középpontja felé

2018. február 16, 23:20

„A Kurtabérci házhoz a Lusta-völgyön szerettünk volna felmenni. Sorompó nem állta utunkat, mert a behajtási engedéllyel kulcsot is kaptunk, de mégsem tudtunk felmenni az autókkal ezen az úton, mert óriási hó volt az úton, kb. 40 cm, a kocsi csak csúszkált jobbra balra, de előre nem akart menni. A próbálkozás előtt a hóláncot azért feltettük, majd a kudarcba fulladt megközelítés után le is vettük. Sajnos elég vacak helyen, egy kanyarban, a sötétben tudtunk csak megállni vészvillogva. Jött néhány autó, nézelődtek, biztosan elakadtunk, de némi integetéssel továbbhaladásra biztattam őket. Az egyik ilyen szembe jövő autó megállt előttem, s csak ekkor láttam a szemembe világító lámpái miatt, hogy rá van írva, hogy RENDŐRSÉG. Na mondom szépen vagyunk. Ablak lehúz, biztosúr kiszól: – Van magának valamilyen képzettsége ahhoz, hogy forgalmat irányítson? Tudja ezt papírral igazolni?
Megnyugtattam, hogy mindjárt elmegyünk a rossz helyről, s megpróbáljuk Jávorkút felől, de tájékoztatott, hogy ott is csúszik az út. Így hát átmentünk a Jávorkúti út betorkollásáig rendőri felvezetéssel, s ott a biztosurak megvárták, míg ismét felszereljük a hóláncot ezúttal szabályosan parkírozva.”  (Boti)

Az út Jávorkútig jól járható volt, utána is tudtunk haladni rendesen. Azonban ahol az út elágazott az adótorony irányába, a kurtabérci erdészház felé vezető ág ismét nehezen járhatónak tűnt. A terepjáró esetleg még megküzd vele, de személyautónak és partypuszoknak nem volt ajánlatos arra menni. Abban maradtunk, hogy a legszükségesebb felszerelésekkel SzGergő megpróbál eljutni a bő két kilométerre lévő célunkig, majd visszajönnek újabb fordulókra. Boti a ház kulcsával átült a LOB-ba (Gergő Toyotájának a rendszáma így kezdődik ), aminek fénye hamar eltűnt az út kanyarulatában. Térerő nem volt. Negyven percet saccoltunk oda-vissza. Fél háromkor utánuk indulunk, ha nem jelentkeznek.

„Egy kistraktor tolta le az erdei dózeruat hótoló lappal, de az autó szélesebb volt. Két hófal között próbálta Gergő tekergetni a kormányt, nem sok sikerrel. A házat kb. 150 méterre tudtuk megközelíteni, innentől nagyon sok volt a hó, s nem ment el a kocsi. Út közben elakadtunk így is, jó hogy volt nálunk hólapát. Kipakolás után visszatértünk, hogy gyalog közelítsük meg az esetleges további havazás miatt talán járhatatlanná váló úton a házat együtt. Nagyon nagy élmény volt számomra, amikor kiszálltunk egy elágazásnál, hogy megnézzük ott van e a ház, (persze nem ott volt), s a továbbmenetel előtt úgy döntöttünk, hogy ne terheljük a verdát, inkább gyalogoljunk. A kocsi előtt gyalogoltam a kocsihoz képest zavarba ejtő lassúsággal, ezért a lapáttal a kezemben elkezdetem futni. A mögöttem jövő Toyota szuperül bevilágította az egész erdőt, nagyon jó érzés volt a havas úton futni.”  (Boti)

2018. február 17, 1:05
Az autókban vártunk az expedíciós csapatra. A kristálytiszta égbolton a téli csillagképek ragyogtak. A hó minden neszt elnyomott, némaság ülte meg a környéket. Odakint mínusz tíz fokig hűlt az idő. Teltek a tízpercek. Időnként beindítottuk a motorokat, hogy ne fagyjunk meg. Így vártunk hajnali kettőig, amikor fények tűntek fel a hólepte hegyoldal távoli sarkában.

Hamar kiderült, hogy többet nem tudunk fordulni kocsival. A takarítás ellenére is mély a hó, az autó meg-megúszott a laza talajon és félő volt, hogy egy töbör oldalán lecsúszva ér véget az utazás.

Két ember maradt a szálláson, a többiekkel összeszedtük a legfontosabb dolgokat és gyalog indultunk neki. A barlangász felszereléseinket kénytelenek voltunk a kocsiban hagyni. A ruhát, hálózsákot, élelmiszert és a sört vihettük csak. Sokunknak egy-egy begnyi tüzifa is jutott a hátizsák mellé. Kis csoportokba szakadozva érkeztünk a házig.

„A házhoz nem jutottunk be kocsival, így az utolsó két km-t gyalog kellett megtennünk, ezért csak a legfontosabb dolgokat vittük magunkkal a házhoz. Talán hajnali 2 lehetett, amikor nekivágtunk a sétának, s bár korábban már elég fáradt voltam, a séta felébresztett. Nagyon jó élmény volt a friss levegőn sétálni a hóban, a „semmi közepén” az éjszakában, a csillagos ég alatt.”  (Anna)

2018. február 17, 3:55
Lassan mindenki megérkezett a szállásra. A házban kellemes mínusz három fok volt és hatalmas füst. Az előfutárok megpróbáltak betüzelni, ám ez nem nagyon sikerült. A kémények tetején negyven centi hó zárta el a füst útját, így az a szoba irányába hagyta el a cserépkályhákat. A füstben tébláboló emberek látávnyát a szénmonoxid érzékelők éles csipogása tette izgalmasabbá. Szobánként volt egy belőle, így kánonban nyomták a vészjelzést. Szellőztettünk, beengedtük a jó, friss, hűvös hegyi levegőt.

Egy rövid létrát találtunk a raktárban. Egy vállalkozó kedvű srác a másik társaságból ezen felkapaszkodott az ereszig, majd a tetőn óvatosan végigmászva szabaddá tette a kéményeket. Hőstettének köszönhetően hamarosan lobogtak a tüzek, két szoba befűtése mellett döntöttünk.

A házban nincs víz, se villany. Egy kalyiba a hómező túloldalán volt a pottyantós. Egy nagyobb közösségi helyiség és egy kezdetleges konyha mellett 4-5 szobácska alkotta a házat, szobánként 4-8 főre volt emeletes ágyban van férőhely. Bizony, nem mindenkinek jutott egy teljes ágyhely, a párok gyakran osztoztak egy fekhelyen.

Az elhelyezkedés után felszisszentek a sörök, jártak körbe a borosüvegek, lobbantak a gázfőzők, hogy meleg teát ihassanak tulajdonosaik. Bandi egy jó tarhonyát is összesirített az ágy végében felállított kiskonyhájában.
Fél hat is volt, mire végleg elcsendesedtünk. A szobában ekkor már kellemes, 3-4 fokos „hőség” uralkodott.

A váratlan útitárs

2018. február 17. 09:30
A gázfőző szikráztatójának pattanására ébredt a szoba, ahol a Barit tagjai is aludtak. SzGergő ugyanis két oldalára kialudva magát nekilátott kávét főzni. S mivel a négyszemélyes kotyogóssal kívánta lefőzni a társaság számára Latte Kurtabertiano-t, korán hozzá is kezdett a munkának.

Ám a koránkelésben nem mindenkiben talált partnerre. A Barit Bányász különítményének tagjai vissza-visszaaludtak még, s volt, aki csak dél felé kezdett mocorogni. Végül délután kettőkor tudtuk megkezdeni a napot: Gergő és barátai felszíni túrára indultak, mi pedig az autókhoz, a barlangi felszerelésekért. Abban megegyeztünk, hogy hajnali egykor indítsák a mentést, ha addig nem jelentkezünk.

Az addig szikrázó napsütést enyhe köd váltotta fel. A hideg is jobban éreztette magát, mínusz 4-5 fok lehetett. Az úton méretes kutya, vagy kisebb farkaslábnyomokra bukkantunk. Ilyenkor télen északról a Börzsönybe gyakran lejönnek farkasok, azon tűnődünk, hogy most már a Bükkig is eljutottak talán. Viszont amikor az autókhoz értünk, csak egy kis rozsdabarna kutyát láttunk meg a kanyarban, látszólag gazda nélkül. Később odajött hozzánk, míg pakoltuk a begeket. Félénk volt és éhes. Fázott, ennek ellenére összekunkorodott az autó mögött a havon és úgy lesett ránk. Megsajnáltuk, adtunk neki egy szál cserkészkolbászt, amit szívesen fogadott.

Miután a begeket megtömtük (fejenként 7-18 kg hasznos felszereléssel), indultunk vissza az úton, amiről majd egy helyen le kellett ágaznunk a barlang irányába. A kutya velünk tartott. Szaglászta a nyomokat, keresett, fülelt.

Az utosó pár száz métert térdig érő hóban gázolva tettük meg. A kutya fülig merült a szűz hóban, de hol előttünk, hol a nyomainkban bukdácsolva kísérte az expedíciót.

„10kg-nál nehezebb baggel amúgy sem túl kellemes túrázgatni, de nagy hóban végképp nem egyszerű a feladat. Ahogy gázoltunk a barlang felé a kb fél méteres hóban, egyszer valami fán sikerült megcsúsznom, és a földön ülve kötöttem ki, egy kicsit később pedig elvesztettem az egyensúlyomat, amit a bag gyorsan ki is használt, és minden igyekezetem ellenére a földre rántott. Szerencsére mindkétszer volt, aki fölhúzzon, ugyanis egyedül ekkora hóban, nehéz baggel nem sikerült felállnom. Később kiderült, hogy Klau is hasonlóan volt a dologgal, bár próbálkozott egyedül felállni és eleinte a segítségre is nemet mondott, végül mégis Eszternek kellett kihúznia a pácból.” (Anna)

A barlang száját kiépítették rendesen, kővel körberakott kis fülke, erős vasráccsal védte az ország (jelenleg) legmélyebb barlangját.

A túra

2018. február 17. 17:30
Boti, majd Bandi ereszkedett alá elsőnek. Ők a végpontra mentek egyet bontani. Csak az első aknát kellett beszerelni (még a nittfülek is bent vannak), úgyhogy gyorsan zúztak a mélybe, hamarosan csak a begjeik tompa puffanásait hallottuk, később azokat is elnyelte a mélység. Utánuk Ambrus, Klau, Eszter és Anna következett, a kutyus ezúttal nem kísérhetett tovább. Őt legnagyobb sajnálatunkra kint kellett hagynunk a sötét, hideg téli estében.

A kötelek fent annyira fák voltak, hogy a stopcsigával közlekedők már a kar nyomásától is kifáradtak. Ahol lehetett, inkább C-be fűzve használtuk.  Így haladt a transzport csoport a bontók után. Klau és Anna a T1 vizsgára is gyakorolt ezzel, mindketten nehéz begeket raktak össze maguknak. A barlang technikássága miatt inkább akár a T1.5 vizsga kritériumait is teljesíthették volna. Kisebb-nagyobb aknákat szűk, köves, nedves átbújások kötnek össze. Ez egész jól jellemzi a barlangot -212m-ig, de lehet, hogy tovább is.

Bizony, a begekkel elég kínkeserves volt itt-ott átgebődni. Például problémát okozott, hogy a barlang ismeretének hiányában nem tudtuk, hogy az adott helyen a beget vonszoljuk kínlódva, vagy épp magunk előtt tologassuk. Jó néhány kalóriát elégettünk csak azzal, hogy egy rettenet szűkületben megpróbáltunk helyet cserélni a transzportzsákunkkal, mert a továbbhaladás úgy követelte meg.

Így értünk le négyen ~-220m-re, ahol a hasznos rakományt kipakoltuk. Ezen a részen már csöpögős erősen a járat, és bár csak addig tartózkodtunk az aknatalpon, míg Anna is megérkezett, az elsőknek sikerült jól elázni. Egy-két szál cserkészkolbászt azért elfogyasztottunk, majd sprinteltünk kifelé. Időben nem álltunk túl jól. A tervezett szállásra érkezés (23:00) kivitelezhetetlennek tűnt, de még a hajnali egy is necces volt. A hóban tervezettnél lassabban haladtunk és már az elején egy bő órát csúsztunk.

Nincs annál jobb érzés, amikor kívülről átázva, belülről átizzadva kiérkezel a kellemes 9-10°C-ból a kinti -10-be. Ráadásul a hó is esett, szerencsére csak a szél nem fújt. Ambrus jött elöl, az utolsó nittben lógva húzta az időt, hogy ne fagyjon jéggé a barlang előtt várakozva. Annyira szomjasak voltunk, és a a vizünk is oly rég elfogyott, hogy már az ízére sem emlékeztünk. Csak az tartotta bennünk az erőt, hogy a barlang szájában „melegedett” egy pár ampulla jutalomsör.

Kicsivel éjfél előtt bukkant ki a transzport csoport utolsó tagja a barlangból. A munkásosztály még valahol a mélyben küzdött felfelé irdatlan begjeikkel.

„Aztán nagysokára végre elkezdtük csapatni lefelé. A huzatoló végponti szűkületet csesztettük a vésőgéppel. A hasadék még megy tovább bőven, jó pár műszakot el lehet még ütni ott. Kifelé menet jobbára a begjeinket és tervezőit szidtuk, meg egymáson röhögtünk. (Vagy magunkon??)”  (Bandi)

A kis rozsdakutya már nem várt minket a felszínen. A nyomait láttuk itt-ott, aztán eltűntek a bozótban.

A lehetőségekhez képest kényelmes ruhába öltöztünk, majd elindultunk a nyomainkat követve a letolt  „főút” irányába. A ott aztán kettéváltunk: Ambrus a szállás irányába indult, Eszter, Anna és Klau pedig az autókhoz. Mivel nem tudtunk üzenni a házba, mindenképpen valakinek oda kellett mennie, jelentve, hogy minden rendben, ne aggódjanak.

A hóba belekarcoltuk az időpontot (00:00) és hogy ki merre indult, majd elváltunk. Ez a bontó brigád számára volt hasznos, akik terv szerint éjfél és egy között érkeztek a felszínre.

„Kb. 10 perc séta után értem haza. A ház csöndes volt, a szobánkban Gergő a kályha mellett virrasztott, várt ránk. Elmondtam, miért késtünk, majd elküldtem aludni, s egy sörrel a kezemben próbáltam szárítkozni a kályhának dőlve. A csajok fél kettőre mondták magukat, addigra főzök nekik egy jó teát. A szobában mindenki aludt, hangosan kortyolni se mertem. A nagyszobában viszont mínuszok voltak, oda nem mehettem, így ültem és száradtam. A sörömet azért jól felborítottam egyszer, de csak a horkolás maradt ki egy ütemre, szerencsére nem ébredtek fel. Aztán eljött az idő, kimentem, főztem egy teát, és be is toppantak a lányok, épp időben”  (Amber)

Közben a kis útitársunk ismét felbukkant: a kocsihoz menet megtalálta a lányokat, és hűségesen haza is kísérte őket. Beengedtük hát az előszobába. Nem mindegy ám, hogy hol vagy mínusz 5 fokban :).

Az érkezésünk zajára felébredt Kazi is, aki egy kis szobában vert tanyát a bejárathoz közel. Szerencsére nála is be volt fűtve, úgyhogy hamar be is vonultunk hozzá. Hamar megérkeztek a fiúk is a bányából, az overálokat a veranda elé akasztották, majd bejöttek melegedni ők is. Innen egyenként szállingóztunk el aludni, ki-ki a maga vérmérséklete szerint.

Úton hazafelé

2018. február 18. 9:30
Szabó Gergő belső órája és a kávéfőzés össze van kötve valahol. A reggel ugyanúgy indult, de ezúttal a bányász különítmény is hamar kikecmergett az ágyból.

Reggeliztünk, kitakarítottunk, majd elhagytuk a szállást. A kutyát mindenki nagyon szerette, jutott neki bőven kolbászvég, száraz zsemle, miegymás. Az erdészhez akartuk levinni Jávorkútra. Abban reménykedtünk, hogy ismeri, ha nem is az övé.

Az éjjel esett 5 centi hó sajnos nem csak az autókat lepte be, hanem az utat is. Többször elakadtunk, főleg a partybusz, mire Jávorkútra értünk. Szerencsére voltunk elegen, így ha meg kellett tolni,  vagy kihúzni egy süppedésből, viszonylag gyorsan ment a mentés.

Jávorkúton sem tudtuk leadni a kutyát: az erdész nem ismerte fel, sőt, azzal riogatott, hogy az első vadász lelövi, ha szabadon kószál az erdőben.  Így vittük magunkkal tovább. Miskolcon kutyacsip olvasó helyet keresünk, de B tervként már azt latolgattuk, hogy ki tudja majd örökbe fogadni.

Közben Gergő és barátai továbbmentek, a konvoj felbomlott, így a egyedül ereszkedtünk lefelé a szerpentinen.

A vasárnapi vezetők viszont jöttek ki a hegyre a városból, s bár az út emelkedett rendesen, ráadásul keményre döngölt, fagyos hó borította, egyiken sem láttunk hóláncot. Az egyik kanyarban lefelé menő irányban, az út hegy felőli oldalára kicsúszva egy kisbusz küzdött, mint malac a jégen. Félreállhatott udvariasságból, utat engedve a felfelé jövőknek, de elindulni már nem tudott.

Jóval fölötte álltunk félre óvatosan, majd a fiúk mind leszaladtak segíteni az elakadt társaságon. Így sem tudtuk kimozdítani a felfeküdt járgányt a helyéről, bár hólapáttal és botokkal tisztogattuk az útját. A felfelé jövő forgalom közben beállt, 5-6 autó várt a mentőakció befejeződésére.  Egy idő után feladtuk, és intettünk nekik, hogy menjenek, ha tudnak. Hát nem tudtak. Sorra mindegyiket meg kellett tolnunk felfelé. Így lettünk aznap Tarka Angyalok: ki-ki a maga műnyulában pompázva húzta-tolta a szerencsétleneket.

Egy fentről jövő autó ezután felajánlotta, hogy lefelé kirántja az elakadtat. Le is gurult elé, úgy vontatókötél-távolságnyira, de megállni nem tudott: még jó két métert csúszott lefelé. Visszajönni már nem tudott, feltolni sem sikerült. Sebaj, az autós kapja elő a maga vontatókötelét is (vastagabb bálamadzag lehetett inkább), s kezdi bogozni középen a kettőt. Sosem derült ki, milyen csomó született volna, időben közbevágtunk:

„Hagyd csak, a csomókban toppon vagyunk”  (Boti)

Így született egy kétszer átbújtatott ívelt kettős. De a bálamadzag nem bírta (és nem a csomónál szakadt el), a jószívű segítő olyan messze csúszott, hogy esélytelennek látszott bármi további erőfeszítés.

Végül mi rántottuk ki a szerencsétlent, aki megfogadta, többé nem megy hólánc nélkül a hegybe.

Ilyen kalandok közt értünk térerő közelébe. Már Lillafüredet is elhagytuk, mire betöltött a miskolci állatklinika honlapja, és már a számozott utcák környékén csapattuk, mire valaki fel is vette a telefont. A város másik felén található állatmenhelyre kaptunk időpontot, ahol szívesen elvégzik a csippelést, de befogadni nem tudják, ha nem lenne regisztrálva az eb.

Nem sokkal zárás előtt értünk a menhelyre, ahol bizakodva vártuk, hogy csippanjon egyet a leolvasó készülék. Csippant is, öt percre rá már a gazdival beszéltünk telefonon. A kutya az ómassai kocsmárosé volt, aki a délutáni forgalomra hivatkozva nem tudott lejönni az ebért Miskolcra. Így hát, látván, hogy a korai hazaérkezésnek már úgyis lőttek, újra a hegynek vettük az irányt.

Az eddig az ölünkben utazó kutya azonban most lábnál kapott helyet. A várost jól bírta, de a Lillafüred utáni tekergést a reggeli kolbászok visszaöklendezésével hálálta meg.  A technikai szünet után folytattuk utunkat, hamarosan Ómassára érkeztünk.

A kocsmáros meghívott mindenkit egy kávéra és igény szerint egy rövidre is. Bandi kettőt is ivott. A kávéból.

Ezek után jött az a fázis, amikor a miskolci jezsuknál pár hétre átmeneti menedéket kértünk az általunk szállított, közel fél tonna barlangi felszerelésnek.  Az egyik garázs sarkába pakoltunk mindent, közben egy jó tippet is kaptunk a helyi csávótól, hogy hol kaphatunk be egy szelet falást.

A Pizza Tábor nevű gyorsétteremben rendeltünk két félméteres pizzát, helybeni fogyasztásra. Átlagos minőségű, de ár/érték arányban jónak mondható vacsorát fogyasztottunk el, ugyanis este nyolc körül érkeztünk már ide.

Az út utána hazáig eseménytelen volt. Botit, Esztert, valamint a maradék felszerelés jelentős részét raktuk ki először, majd indultunk  Klauhoz  a Nádorligeti utcába.

„Észrevettem, hogy az utastérben égve maradt a lámpa, mint kiderült, Ambrus még egy ajtót sem tudott normálisan becsukni, de ezt orvosolta, amint megálltunk egy lámpánál: jól becsapta az ajtót, aminek a hangjára a szomszéd autó sofőrje is felfigyelt. Klau is példát vett Ambrusról, és gyorsan ő is becsapta az ajtaját. Követtem volna a példájukat, de ajtó híján ez nekem nem ment, viszont a szomszéd sofőr nagy vigyorgás közepette szintén kinyitotta, majd becsapta az ajtót, mintha csak a helyi szokásokat követné. Ez a rövid kis jelenet még a kimerültség és a késői időpont ellenére is föl tudta dobni a hangulatot.”  (Anna)

Éjfélre mindenki hazaért épségben.

Írta: Ambrus

További képek a galériában találhatóak. (közvetlen link)