A szokásos csütörtöki bontásra ezen a héten négy jelentkező akadt: Anna, Boti, Viktor és én indultunk a mélybe nem sokkal hat óra után.

Mivel 7-8 fő alatt nem hatékony a Sismában bányászni, ezért a Fekete fennsík előtt jobbra térve és egy keserves szűkületen felmászva elérhető bontási helyet vettünk kezelésbe.

Itt egy sziklaszűkület kitágításán dolgoztunk. Az ezen túli rész eddig csak karcsú bányászhölgyek által volt megközelíthető, de kitartó munkánknak hála, egy órán belül Boti is beszuszakolta magát a lyukon. Itt egy nagycsaládos hűtőszekrénynél nem sokkal kisebb hely áll a lelkes kutató rendelkezésére, hogy a kutatás további irányát kijelölje: úgy tűnik, innen két irányba is el lehetne indulni, és mindkettő elég munkásnak tűnik első ránézésre.

Odabent aztán Boti rágyújtott. No nem ám akármire és nem is akármiért: a barlangi huzatot hívta segítségül a helyes irány megtalálásához, csakúgy, mint Gandalf Mória bányáiban. A görbe pipa helyett viszont egy olcsószagú füstölőt gyújtott meg. Néhány percnyi várakozás után a füst kijelölte azt az ágat, ami benézve ebbe a hűtőszekrénnyi likba a jobb kezünk felé esik.

Kifelé azonban nehezebben jön az ember a lyukból: Botit szó szerint ki kellett bontani onnan. A járat most is eléggé kecmergős, és most az enyhébbik kifejezést használtam. Ugye van néhány igénk az ilyen szűkös helyeken való átszopódásokra.

A bontási törmelékek eltakarítása mellett még maradt időnk néhány minibobinyi agyag kitermelésére is. Itt három (max négy) embernél többre nincs még szükség. Se munka, se hely nem jutna többnek.

A bontási hely előnye a Sismával szemben, hogy van valamennyi légmozgás a járat végén, és nem kell széndioxiddal dúsított levegőt fogyasztanunk.