A több mint 20 éve elkezdett kutatás idén újraéledt. Az indulást táblázatok gyártása, megbeszélés, táblázatok gyártása, közös felszerelés összepakolása, saját felszerelés összepakolása előzte meg. Ismét a Canin fennsík volt a cél. Az, hogy megyünk e, s hogy egyáltalán mikor, az csak az utolsó pillanatban konkretizálódott. Az időjárás sokáig nem kedvezett nekünk. Esett az eddig meglévő 4 méterhez további 2 méter friss hó, az utak, amik Sella Nevea-ra, a sífelvonó alsó állomására tartanak le voltak zárva lavinaveszély miatt, illetve az eltakarításuk is időbe telt. A hó helyzet nem volt túlságosan kedvező, s a lavinaveszély is 4-es volt az 5-ös skálán (Az 5-ös azt jelenti, hogy ha felmész a hegyre, biztos meghalsz, a 4-es pedig azt, hogy csak 80%). A csapat sok tanakodás után mégis az indulás mellett döntött, mert a biztonságos sípályáról csak kb. 150 métert kellett gyalogolni a Gortani-barlangrendszer legújabb tagjának, a Roló-barlang bejáratának sziklafaláig.
A találkozó 8-án reggel a sífelvonó régi, alsó állomásánál a No Picnik tábla alatt volt. Aki hamarabb odaért (a társaság nagyobb része), az ott szorgosan leterítette a polifoamját, hálózsákját, s hangos horkolásba kezdett. Mihelyt kivilágosodott, felszállt a helikopter, s a sípályára veszélyes területeket leágyúzta, így koordináltan lehetett kezelni a lavinákat. Erre a durrogásra ébredtünk. Lassan összekészültünk, felvontuk magunkat a Gilberti házhoz, 4 csapatra oszlottunk, magunkra öltöttük a hőn szeretett ruhadarabjainkat, a slószt, s túrabotot markolászva Jó Szerencsét kiáltva elindultunk a Rolóhoz. Jófejségből néhányan lementek a sípálya és a sziklafal között kitaposni a nyomot, hogy kevésbé ázzanak már el a csapatok az első 500 méteren. Igen a sziklafal tövéig, mert a barlang bejárata 30 méter magasan van. Fix kötélen lehet csak megközelíteni. Az első két taggal semmi baj nem volt, azt leszámítva, hogy mikro porhólavinák jöttek a gallérunk alá, viszont a felső, 3. tag kötele el volt havazva, meg volt fagyva. Leó ment elől, mögötte Kispucc, utána én, majd Modor, a sort Ádám Zsolti, a trieszti erők egyik tagja zárta. Leó kiásta a kötelet, majd szépen mindenki felkúszott rajta. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen, amikor 3 húzás után ki kell olvasztani a jeget a nyelvemmel a jumár fogai közül. Ekkor még koponyánként 3 bag jutott. Nálam volt egy bivakos bálna, egy köteles, meg egy fúrós bag. Csodálatos volt. A bejárati teremben lecseréltük a bakancsot gumicsizmára, majd elkezdődött az expedíció a gyakorlatban is. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű napunk, de hogy ekkora visítás lesz, azt nem. A Roló aknák és meanderek váltakozásából álló barlang. A meanderek rettenetesen szűkek, két beggel igazi ínyencség. Az akna beszállások, illetve kiszállások is különlegesen nehezek, a kötélvezetés nem pont tankönyvbe illő, olyan olaszos. A barlang havas, jeges meanderrel indít, majd 15-30-as aknák és 5-10 méter hosszú meanderek váltják egymást. A barlang teljes mélysége 585 méter. Itt egy szifon állja a lemerészkedő útját. Nekünk nem kellett idáig lemenni, mert az összekötés egy omladékon keresztül történt, itt az olaszok egy bivakhelyet is kialakítottak maguknak. Ez a bivak 385 méter mélyen van a bejárathoz képest. A bivaknál kicsit leültünk pihenni, enni, de azért nem vittük túlzásba, mert még nagyon sok volt előttünk. Az X ponti bivak volt a cél, de szemünk előtt lebegett egy közelebbi hely komfortos képe. Rengeteg kúszás-mászás, felmászás, majomhíd és ereszkedés után elértük a Humboldt-termet, ahol kialakítottuk a bivakhelyeinket. Út közben ellőttünk a szereléshez a kezdeti 13 begből 7-et. Lassan megérkezett mindenki a bivakba, gyors kaja, örvendezés, esti mese nélkül aludt el mindenki. 12 óra alatt értünk le. Az út legizgalmasabb része a Mecseki-ág közepén egy 30-as akna volt. A feltárás óta egy tó alakult ki az akna alján, s a kötélvezetésről a víz nem szeretett volna tudomást venni. Leó ügyesen megoldotta a problémát, igaz térdig megmártózott. Egy feszes híd mentén kellett ereszkednünk, s ügyelni arra, hogy a bag ne érjen bele a vízbe. 19-en aludtunk a bivakban. Lehordtunk 1050 méter kötelet, 3 fúrót, rengeteg vasat. A Rolóban az olaszok kötele mellé beszereltük a saját köteleinket, de a Gortaniban a kb 15 éve berakott köteleket használtuk.
Másnap sok fáradt ember kóválygott a bivakban, nehezen indult a nap, de azért majdnem mindenki elhagyta a Humboldt-termet. Bagcipelésre most is volt mód, nem spóroltunk velük. Leó újrafúrta, a 140-es aknát, ide új kötél is került.
A harmadik nap a klasszikus harmadik napi intenzitással kezdődött. Végül mindenki megtalálta a számítását, a helyét. Voltak, akik a végpontra mentek, voltak, akik kürtőket néztek meg, mi az ún. Csőgörény végére mentünk omladékot bontani. Itt igazán hasznosnak éreztem magam. Cifrábbnál cifrább felmászások, vízesés alatt elfutás, végtelen mennyiségű kő mozgatása, fej fölött bontás, kampózás jellemezte a napot. Természetesen beg itt is jutott nekem. Kutyával mindig megállapítottuk, hogy amit csinálunk tök veszélyes, majd mindig volt valaki, aki bemerészkedett az omladék alá dolgozni. Kléri is megküzdött a végponttal, s a jó célzó képességének köszönhetően Ő is lebontott néhány mázsa követ. Akkor hagytuk abba a bontást, amikor önadagolóvá vált a rendszer. Nagyon jó hangulatú nap volt.
A negyedik napon már nem mentünk sehova, mert eddigre úgy elcsúszott a napirendünk a felszínen megszokotthoz képest, hogy nem fért már bele semmi az időnkbe, s most már az erőnkkel is próbáltunk spórolni. Az olaszok közül is tiszteletét tette nálunk 2 srác. A kérdés még mindig fennáll, miszerint kik voltak a vendégek, illetve a vendéglátók.
Egész nap hédereztünk, majd az utolsó tea és gyors pakolás után az első turnus 7 embere két csapatot alakított. Az elsőt Kutya vezette, Kléri és Steve tartott még vele. A második csoportosulás egy órával később, hajnali 1 órakor indult el a soha véget érni nem akaró menetelésére. Szili Matyi, Fábián Peti, Modor, s én.
A Gortanit ezúttal hamarabb a hátunk mögött hagytuk, de a Roló még tartogatott meglepetéseket. Szerencsére most fejenként csak egy begünk volt, mégsem száguldoztunk a kuszodákban, az aknákban felfelé. Mire a 170-es aknához értünk úgy éreztük mindjárt kint vagyunk. Pedig ott kezdődött még csak igazán a szenvedés. A 16 osztáson hamar túltettük magunkat, de az aknakiszállások rettenetesen voltak, az azokat követő meanderekről nem is beszélve. Sok volt a csepegő víz, ezért mire kiértünk rommá áztunk. Nem szeretnék meander lenni a Rolóban, mert sok szép szót nem hallottak azok a járatok. Kiértünk néhány megállással, viszonylag kényelmes tempóban délelőtt 10-re, 11-re már a Gilbertinél öltöttük magunkra a kultúrmázt. Nagyon jó hangulatú hetet tudhatunk magunk mögött, de azért jó volt hunyorogni, miközben a második turnus tagjainak meséltünk az élményeinkről.
Boti