Július 21. – évforduló

Ma egy éve volt, hogy először átdughattuk fejünket a Harcsaszájú-barlang újonnan feltárt részeibe. Ez alkalomból közlöm Vida Peti visszaemlékezését a nagy pillanatról. További sok erőt, kitartást, és jó szerencsét kívánok azoknak, akik a barlang kutatásán fáradoznak, vagy csupán megfordulnak benne.

Gergő

„Munka után siettem a Pál kőfejtőjébe átöltözni és újrakezdeni a kb. 1 éve félbehagyott barlangászást a BARIT-ban. Külön érdekes volt, hogy Harcsa bontás volt aznapra meghirdetve. Örültem, hogy tehetek valamit. A Harcsa szájában ülve vártam Gergőt és Gibbont, hogy indulhassunk már. Szép lassan mindketten megérkeztek és alászálltunk. Elég szokatlan volt nekem az egész: tágabb bejáratra emlékeztem még tavalyról, meg kevésbé kihívásos továbbiakra. De a hosszú kihagyás még a biciklizésben is okozhat meglepetéseket az újrakezdésnél, úgyhogy nem szégyellem magam.

Épségben megérkeztünk a dugóhoz, ami nekem ugyanolyan volt mint mikor utoljára láttam, pedig azóta történt ott egy s más, ahogy Gergő elmesélte az eseményekben gazdag éves bontási történetet. Szerettem volna az új vendég szerepéhez illő feladatot vállalni, ami sikerült is én lettem a depózó. Arra már nem emlékszem, hogy a többiek hogyan osztoztak, ki volt a bontó és ki volt a középső mocsárban hasaló kötéllel lavórt cibáló, de igazságosan osztoztunk, hogy mindenki minden szerepben kipróbálhassa magát. Így én is szépen lassan fölkerültem az előkelő bontó szerepbe. Addigra a korábbi két stáció szakismeretével láttam hozzá a bontáshoz.

Nagyon jól akartam csinálni és komoly eredményeket elérni, amíg a mandátumom kitart, ezért alaposan megnéztem mindig, hogy honnan szakítsak ki egy kis agyagdarabot. Az egész járat, amiben dolgoztunk éppen arra adott csak lehetőséget, hogy fekve elférjünk benne, úgyhogy néha hasalva, néha oldalt fekve dolgoztunk. Érdekes volt, hogy milyen sokat számít a klíma ebben a kemény fizikai munkában. Legelöl dolgozva a dugónál, ahol előttem semmi levegő nem volt csak az agyag, hihetetlen gyorsan elfogyott az oxigén, és párás fülledt elhasznált lett a levegő, amitől máris gyengébben kapáltam a falat. Emiatt néha fészkelődni is kellett, hogy utat engedjek a rossz levegőnek, hogy a friss jöhessen helyére a hátam mögül. Az agyagban egész sok kavics volt. Ezeknek örültem, mert vittek némi izgalmat a munkába azzal, hogy vajon kiszedve őket, mekkorát szakítunk ki a falból Legelőszőr nem tudni, hogy a kő mekkora, csak egyszerűen beleakad a kapa, aztán körbe kapirgálva derül ki az átmérő, de hosszát csak akkor tudod meg, ha ki szedted. Szedegettem is közben a köveket kifelé, és küldtem hátra a középső mocsárban hasaló kötéllel lavórt cibálónak és minden kőhelyet tanulmányoztam, hogy nem férek-e hozzá általa másikhoz. Néhányszor sikerült a kapát úgy, és olyan mélyen belevágni az agyagba, hogy egy laposabb kő mögé szaladt be a penge. Ez megkönnyítette a kő kibányászását. Sajnos ritka volt.

A kapálgatás unalmas, magányos perceiben, amikor a beszélgetésben éppen nem tudtam akármi miatt részt venni, megfordult a fejemben a – remélem mindenki fejében ugyanígy megforduló – gyenge vicc, hogy eljátszom: találtunk valamit, átlyukadtunk, ilyesmi. Aztán persze leszámolom az 1:0 nekem-et. De minden ilyen kísértéskor eszembe jutott, hogy persze valószínűleg ezt mindenki el szokta sütni, úgyhogy lemondtam róla.

Mígnem egyszer csak egy olyan kapavágást tettem, ami kiválóan beszaladt egy kő mögé. Meg is lepett, mert nagyon mélyenre sikerült. Ami pedig pláne furcsa volt, hogy a kapát kihúzva az egyébként marha nagy – talán még most is ott lévő – kő mögül huzatot éreztem és felfrissült a levegő körülöttem, ami egyébként állott volt folyamatosan. Megint beugrott a vicc – átlyukadtunk…, de elhessegettem. Megpróbáltam kibányászni a követ, ha már ilyen tisztességesen bement mögé a kapa. Persze nem sikerült. A huzat meg jött és jött. Beugrott, hogy lehet, hogy tényleg gyanakodnom kellene… Odakúsztam a lyukhoz. Eközben a többiek nyugodtan beszélgettek hátul, nem hiányolták a kitermelt agyagot. Hirtelen megborzongtam arra gondolatra, hogy mi van, ha valaki átlyukad. Meg hogy milyen érzés lehet a dugó másik oldalán üregnek lenni, és egy éve hallgatni, hogy a másik oldalt valami kaparászik és az egyre hangosabb és ma különösen éles kaparászást hall. Gondoljatok bele, ott még soha, senki nem járt! Tényleg soha. Közel hajoltam a lyukhoz. Huzat volt, friss hideg. Pislognom kellett, mert kiszárította a szemem. A többiek beszélgettek. Nem láttam semmit, sötét volt a lyuk, nem mertem a lámpával bevilágítani. Már tudtam, hogy valami átütő történt, de még nem akartam bevallani magamnak.

Visszakúsztam és hátraszóltam Gergőnek, hogy jöjjön, nézze meg, mert van itt valami, amit… nézzen meg. Helyet cseréltünk. Kicsit fészkelődött, vizsgálgatta a lyukat. Én közben magyaráztam valamit, hogy nem tudom, nem vagyok benne biztos, de mintha huzat  lenne stb. Nem kellett sokat várni, magabiztosan felkiáltott: átlyukadtunk!”