Hideg-szeles-esős gagyi nap lett volna 2014.10.22-e (szerda), ha a Szt. Barit barlangászaival karöltésben nem indultunk volna neki a Szlovéniai Karszt hegységnek. Így a nap megmentve. 😀 Az egész kezdete szeptemberre(, szigorúan véve tavaly tavaszra) tehető lenne, mikoris Boti kisütötte, hogy ő biza elmenne a szlovéniai Kacna barlangba. Ezt követve összeállt a nagycsapat: Kléri, Nóri, Boti, Brus, Vili, Boldi, Bandi (Pont mint a 7 törpe, azt leszámítva, hogy mi NEM bányászok voltunk..) Időközben Boti kitartóan lelkesítette a csapatot levelekben, szervezte a kötéltechnikai edző alklmakat, és próbált felvilágosítani minden bivak-szűzet (így engemet is) arról, hogy mire is kell számítani -200-on ha lövik a pizsit. Apropo: egy két felszíni és két bivak éjszakás túrára készültünk. Lassan nagyon lassan utolsó pillanatokban sikerült beszerezni azt, amit be kellet, becsomagolni azt amit be kellet, és lezsírozni a családi 9 személyes verdát a 4 napos hosszúhétvégére. Ez utóbbi kapcsán sikerült a sofőri rangot elnyernem. Nagyon kitüntetve éreztem magamat. Lényeg a lényeg, hogy a fent említett szerda délutánon kb. 20 perces késéssel kigurultam a fehér bálnával a kertkapun, és szép lassan elkezdtük összeszedegetni a törpöket. A szép lassant és barlangász becsületünket is alátámasztja, hogy ez a 20 perc késés 2 óra 20 percesre nőtte ki magát mire a hetedik emberhez értünk. Ezalatt két sörösdoboz igencsak vakmerően önnyíló életformát folytatott természetesen egyik a csomag térben, pakoláskor, másik pedig az utastérben utazáskor. És senki se tudja, hogy miért, és ha igen, miért. Olyan negyed tíz körül indultunk el Klériéktől remeteszőlősről a tekintélyes meredekségű Sas utca tetejéről. Majd Szépjuhászné, Budakeszi, Budaörs, és Törökbálinti M7 felhajtó. Ezt követve 500km autópálya, 5km országút, és 50m földút. Őrangyalom mellet még Boti cimborám felügyelte éberségemet. Hajnali 3-fél 4 környékén érkeztünk meg a szálláshelyre minden rövidterjedelemben említésre méltó esemény nélkül. Cissz, kocc. Hideg, szemerkélő eső éreztette velünk a pillanat jelentőségét. Iziben sátrat vertünk, és egy minimál egymondatos megbeszélés után én elmentem aludni. Meg mindenki más is. (Bandi)
A barlangba való leereszkedést rettentő sok minden előzte meg. Sikerült beszerezni a szükséges kötélmennyiséget, beszerelési vázlatokat, térképeket, sok sok információt, s kezdődhetett is a móka. A barlanghoz már begben vittük a felszereléseinket, ott csak magunkra húztuk az overált, sisakot, felcsaptuk a hátunkra a két zsákot, kötelező csoportkép, s elkezdődött végre a várva várt kaland. A barlangban rajtunk kívül több csapat is volt. A Budapesti Egyetemi Atlétikai Club tagjaival ugyanazon a napon, október 23-án szálltunk le a Kígyó-barlangba. Ők reggel indultak, mi délután. A beszerelést megkönnyítette, hogy az ő kötelüket kellett követni, nem kellett rozsdás nittekre vadászni, viszont nehezítette, hogy a kikötési pontokba ők már beszerelték a saját eszközeiket, kötelüket, ráadásul ők hamarabb szerelik ki a pályájukat, mint mi. A problémára azt a megoldást alkalmaztuk, miszerint amikor a BEAC utolsó embere kiszereli a kötelüket, akkor a mi közteseinket berakja a megfelelő helyre. Úgy kellett beállítanom a belógásokat, hogy akkor is jó legyen a pálya, ha egy karabinerrel megrövidül a rendszer. Perec csomó, perec csomót követett. Csak úgy fogytak a méterek. Sajnos útközben szembetalálkoztunk velük az aknában, ami legalább egy óra várakozással járt minkét fél részéről. Az akna csodálatos volt, s ott bizsergett bennem végig az érzés, hogy az alapfokúsok, akiknek mi tanítottuk a kötelezést, megállják-e a helyüket, ebben a kitett, látványos aknában, fog-e menni a beggel, van, akinek két beggel közlekedés? Hála Istennek mindenki nagyon flottul vette az akadályokat, s senki nem érte el túl hamar az akna alját… (Boti)
Nagyon izgi volt a brutál nagy termekben kóvályogni, kicsit „másik bolygón vagyok” érzés fogott el. Voltak útközben csepegő vizek, amik kis Swarovski-tavakban gyűltek össze, vételeztünk is, mert ki tudja, lesz-e majd később. Gyorsan odaértünk a bivakhoz, egyértelmű volt a ’98-as ponyvát meglátva. Voltak még földi-fóliák is, szval a jó kis magyaros fóliánkat nem is kellett használni, szinte félpanzió fogadott. Boldi és Nóri visszamentek még egy közelebbi tóhoz, addig mi szépen kicsomagoltuk a motyónkat, a bevállalósak felavatták a Százholdas Ürítő Fennsíkot (volt kikészítve kis palántázó ásó is). Nagyot kajáltunk, tészta, erőleves, pöri, burgonyapüré, nutellás kolbász, tea; jó volt ilyen szertartásosan sokáig enni. Viszonylag korán elraktuk magunkat másnapra, hogy ne legyünk fáradtak. A csendet csak a kamikaze cseppek törték meg, amik úgy vágódtak rá a fólia tetejére, mintha ez lenne létük fénypontja és most végre hallja is valaki. (Vili)
Nagy lendülettel vágtunk neki a sokunk számára első barlangban töltött éjszakánk után az aznapi túrának. A nap legfontosabb étkezésének-a reggelinek megadtuk a módját, zabkása is készült vajkaramellával dúsítva, de a felhúzott smack és a kolbász is szerepelt a menüsorban. Rögtön egy igen meredek szakasszal kezdtünk, amelynél szükség volt a kényszerbeülők használatára. A meredek fal alatt egy gyönyörű kristálytiszta mély kút volt. Szinte hívogatta a belenézőt. Ekkor merült fel bennünk először az ötlet egy hőforrásokkal ellátott barlang meglátogatására. A barlangban tett túra egészen hasonlított egy sima, normális kiránduláshoz, a különbség annyi volt csupán, hogy fentről be voltunk ‘fedve’. Dombok és völgyek váltakozásában haladtunk, néha pedig a gerincen. A Mória bányáit megidéző hatalmas termekben kellemessé tette a sétát a Reka folyó hordalékaként megszilárdult iszap, mely így puha homokként egy tengerparti nyaralás élményét is nyújtotta. Napfény helyett a fejlámpák, pálmafák helyett egy-két kósza kicsírázott növény, az állatvilág tekintetében pedig fekete bogarak és néhány meglepően termetes ámde fakó zöld szöcske kísérte utunkat. A folyó felé igyekeztünk, melynek vízállása olvadáskor elképesztő méreteket ölt, ennek nyomait sokfelé láthattuk, hordalékában érdekes kincsekre bukkanhat az ember. Utunkat úgy terveztük hogy egy kis tavon kelünk át, az ehhez szükséges gumicsónakot is hoztuk magunkkal. Mivel csak egy személyt tudott biztonságosan szállítani, kicsit lelassította a haladásunkat, de megérte! A víz itt is tiszta volt, apró áttetsző testű halak úsztak benne, a távoli lámpák fénye szépen tükröződött a tó felszínén. Mindenképpen jó volt megszakítani a föld alatti kirándulásunkat és legalább pár percig egyedül ringatózni a vízen. Nagyon vártuk már hogy elérjük a folyót. A víz állása magas volt, a sok tajték bent gyülemlett fel a barlangban, ahol az egyik falat elérve alábukott, de ezt sajnos nem láthattuk jól, a sodrása is nagy volt és összességében nem túl barátságos. A Barit műnyúl a folyó közelében talán rutintalanságából fakadóan hirtelen kiugrást kísérelt meg egy zsebből, ennek okán társmentésre szorult. Rövid dorgálás után inkább bebújt vissza a biztonságot jelentő kisbagbe. (Nóri)
Mikor rávettük magunkat, hogy utolsó pillantásunkkal elbúcsúzzunk a – reményeinket nem maradéktalanul beteljesítő – Reka folyótól, vettük észre, hogy bizony az oda vezető lejtő még mindig ugyan olyan meredek visszafelé, és a hordalékok is ott vannak még. Azonban mindenkinek egy gondolat járt a fejében: minél gyorsabban enni kéne! Addig mentünk tehát, amíg már magunk mögött tudhattuk a hordalékos, iszapos, és – valljuk be – kissé büdös tájat. Így hát mikor odaértünk ahhoz a ponthoz, ahol több, mint 10 méter magasságból zuhany-szerűen hullott alá a víz, gyönyörű környezetben, egy hatalmas szakadék tetején, egyből tudtam, hogy ott kell ebédelnünk, és erről nem valami nagy erőfeszítéssel mindenkit hamar meggyőztem. Nagyon jó ötlet volt, hogy olyan ételeket vittük ebédre, amit nem kellett főzni, így hamar jóllakhattunk. Mi (azaz a ránk aggatott becenevünkön: UpDate csapat) jó szokásunkhoz híven diétás kajákat ettünk: tonhal salátát, és „űrhajós kajának” titulált hatalmas, tömött, nagyszilárdságú müzli szeletet. Annyira ízlett, hogy a tonhal szagot több száz méteren keresztül magunkkal hordoztuk. Ezután ismét útra keltünk. Nagyon élveztük a túrát a hatalmas kietlen, alvilági tájban, több fényképet is készítettünk menet közben. Visszafelé engem ért az a megtiszteltetés, hogy elsőként kelhettem át csónakkal a tavon. Hatalmas élmény volt egyedül lenni a túlparton, a csapatban elsőként. Evezés, és a barlang fala segítségével történő haladás helyett a többieket már kötéllel húztuk át a túlpartra, mialatt Vili készített néhány nagyon jól sikerült fényképet. Boti elment (tudjuk miért), majd mikor visszajött, és elraktuk a csónakot, meghallgattunk egy fergeteges sztorit az osztrák cserkészlányokról. Hamar útra keltünk, és – legnagyobb meglepesésemre – a bivak előtti nehezebb mászás után találkoztunk egy másik csapat barlangásszal. Mint utóbb kiderült, az egyikük volt magyar, Adamkó, aki Botival egyeztetett is a lejutást illetően. A többiek szlovének voltak, ők mutatták meg neki a barlangot. Beszélgettünk velük egy kicsit, majd léptünk tízet, és máris a bivakban találtuk magunkat. Itt sütöttünk, főztünk, tettünk-vettük, sztoriztunk (én olvastam) és napnyugtával le is feküdtünk hamar. (Boldi)
A túra után fáradtan értünk vissza a bivakunkba. Az utolsó métereken akár lámpa nélkül is mehettünk volna, a jellegzetes bivakszag vezetett előre (a bivakszag a különféle melegített ételek illatának és a használt zoknik szagának 3:1 arányú keveréke). Érkezés után gyakorlatilag minden főzőcsoport a vacsora készítésébe kezdett. Ugyan nem régen múlhatott csak el este 6 óra, itt lent a relatív téridőben ezzel el is kezdődött az este. Kényelmes ütemben, sehova se sietve melegítette ki-ki a kalóriában gazdag kajáját: Boti és Bandi hálózsákból félig kilógva kevergették a feljavított kínai levesüket és a gigantikus adag pörköltet, míg néhány kővel arrébb Nóri, Boldi és Vili pillecukrot grillezett a gázégő fölött. Vili ezt is kimaxolta: egy nyársra 5-6 cukrot is feltűzött. A fekvőhelyekül szolgáló ponyva másik sarkában Kléri és Ambrus csapott háromfogásos lakomát. A kínai levesek és a paprikás csirke után egy kis nutellás kenyérrel fedezték az energiaszükségletüket. Az estét egészen fél nyolcig húztuk, amikor is aludni tértünk. Előtte még Bandi eltáncolt egy csűrdöngölőst arrébb a sarokban, azzal a céllal, hogy a kemény földbe más később véletlenül se akarojon aknát ásni… Megbeszéltük, hogy másnap hajnali 5-kor kelünk, így lesz bruttó 9 óránk aludni. Két és fél óra múlva Boti nagyot nyújtózva, kialudva magát fölkelt. Már majdnem alágyújtott a reggelire szánt feljavított pörköltnek, amikor is az órájára pillantott. Az éjszaka további része nem hozott pihenést se neki, se a társaság többi tagjának, mindenki nyugtalanul aludt. (Ambrus)
Ébredés Boti telefonjára. Valamire használjuk, ha már lehozta… (ja, ezért hozta le?) A felszínen hajnalnak gondolnánk a 6 órát, így két nap sötét után tulajdonképpen mindegy. Mindenki forgolódott már a hálózsákban, jó is, hogy kelni kell… Tömjük magunkba a kajamaradékot. Ó igen, Boti mintha mondta volna, hogy amit lehoztunk, azt ki is kell vinni. És tényleg… Van még maradék, csak tessék, csak tessék, nehogy már ki kelljen vinni… A zabkása szakosztály beizzítja a főzőt. Pakolás. A homokos, agyagos placcon kicsit macerásabb, mint otthon a kertben, teraszon, de csak begyömöszölünk mindent a bag-be. Búcsú fotó a bivakban. Utolsó pillantás, mi maradt ott? Csak a lábnyomaink. Meg a szag… Szerintünk nem is volt büdös a bivakunk, csak Kisadamkó szaglóhámja van lehorzsolódva… Kimászunk a szűkebb járatokon. Az utolsó átbújásnál átadogatjuk a bag-eket. Ambrus nem aprózza el, a sajátját átdobja, haladjunk! Majd ugrás (ejnye-bejnye) a teteráta medencébe a bag után. De jó, hogy nem odafelé úszott a bivakos bag a vízben! Egy kis karsztvíz biztosan jót tesz a hálózsáknak Kiérünk a tágas folyosókra. Vili fényképez. Van mit… Cseppkő oszlopok, nagy terek, hegyek a barlangon belül. Elfér, van hely… Kicsit szuszogunk. Megpihenünk. Vizet csapolunk kisebb medencékből, lyukakból. Speleobögrék elő! Szürcsölünk, és kulacsokat töltünk. A sok gyönyörködésben elcsigázva kiérünk a bejárati akna alá. Első körben csak ledepózzuk a cuccokat, és nekivágunk a Szép-ág felfedezésének. Egy kevésbé vicces felmászással kezdődik, de deffenzív biztosítással működik. Összeszokott már a csapat! Sok időt nem töltünk ott. A kimászásra tartogatjuk az időnket és energiáinkat, de így is kikerekednek a szemeink a sok pompás képződmény befogadása közben. Újabb fényképész bravúrok. A reflektort is beizzítjuk. Szép, nnna. Vagyis nagyon szép! Aki nem hiszi, járjon utána! Nagy levegő, mellest behúzni, indulhat az első felfelé az aknában! A bag-eket azért elosztjuk, Eleje viheti ki a csónakot, aztán gyűjtjük sorra a többit. A gondviselésben és a BEAC-ban bízunk, mert a beszerelt köteleinket ők szerelték át, amikor kimentek két nappal ezelőtt. És azóta, szociális alapon, még 5-en jöttek mentek rajta. Bandi megy előre, hogy igazítson, ha gond van. Aztán Nóri, Boldi. Van idő nézelődni. A kiszerelés Kléri (azaz én) kezdheti meg, úgyhogy bőven van idő nézelődni. Boti türelme, és segítőkészsége végtelen… Közben Vili és Ambrus is türelmesen fényképezgetnek, amíg a bag-ekre várnak, az akna peremén üldögélve (khmm, khmm). Egy nittfül bent marad, mert az alapcsavar forog a falban, nem lehet letekerni az anyát. Jó, hogy már kifelé jövünk, csak ne szereljen rá senki… Közben besüt a nap. Egyre felszínközelibb érzés fog el mindenkit. Húzzuk a kötelet, bag-eket. Csörögnek a vasak. Halljuk már egymás hangját. A sörök szisszenését. Bandi visszajön segíteni! Köszi! Egy bag-gel kevesebb… Kifekszik a napra mindenki. Aztán rájövünk, hogy igyekezni kéne kötelet mosni, amíg süt a nap, mert aztán cudar idő lesz… Megyünk is. GPS koordináták alapján hamar meg is lesz a hely. A folyó sodrása nagy, de legalább viszi az agyagot. Meg a kötelet… A nézőközönség 4-5 ex-drogos. Dolgozgatnak a szomszéd tanyán. De jó, hogy vannak ilyenek is! Még az ott felejtett egy-két apróságot is utánunk hozzák! Tanácskozás, hogy mivel töltsük az utolsó estét? Először is mindenki civilizáltabb öltözéket keres. Boti szerint minimum a galléros póló, de inkább ing. És tényleg elővesz egyet! Az evés nem kérdés. Megszavazzuk. Találunk is egy kis falusi pizzériát, ahol eltölthetjük az est hátralevő részét, és nem fagyunk meg… Pompás. A pizzák nagyok, még az is előfordulhat, hogy nem bírjuk megenni mindet… Kint fúj a szél. Visszakanyarodunk a parkolóba, és a BEAC-osok mellett alszunk egyet a tető alatt. Melegebb nem lesz hajnalra, de legalább időben indulunk. Szerzünk reggelit. És ráállunk az autópályára. Bandi a tőle megszokott nyugodtsággal és biztonsággal tart Budapest felé…Mi meg élvezzük a négy kerék ringatását. Élmények feldolgozása, nagy beszélgetések… Délutánra mindenki hazaér… A cuccok száradnak… az emlékek meg csak csak egyre szépülnek… (Kléri)
A túrán készült képekből itt mazsolázhattok.