Írta: Nagy Gergely 2009. május 25. hétfő, 19:51
Alternatív túrabeszámoló a Kačna Jamáról
– egy képzeletbeli napló bejegyzései –
9 mm vastag poliamid madzag… ennyi a kapcsolatom a biztos világgal… itt vagyok valahol a fönt és a lent között, görcsösen fogom a kötelet, mert hiába a fékezőkarabiner, csúszik, mint a veszedelem. Keresem a következő nittet, forgolódom a kötélen, alul himbálóznak rajtam a bagek, Kázmér alig hallótávolságon belül. A gondolatok még inkább kavarognak bennem, amint megyek előre az ismeretlenbe. Csak tudnám mi vár, mi lesz lejjebb, és még lejjebb… Lesz-e anya az alapcsavarokon, mert persze, hogy nem hoztam magammal, megtalálom-e az utat a befoghatatlan méretű és ismeretlen járatokban, meg fogják-e tudni oldani a többiek a mászásokat, mennyire lesz nehéz, nem tudok egyszerre mindenkinek a mozdulatára figyelni, nem lesz-e árvíz, a szlovénok csak ezért rám telefonáltak, hogy vigyázzunk, mert egész hétvégén esni fog… A szervezés is feszült volt, mert hiába vártuk, csak nem kaptuk a helyiek visszajelzését, hogy mehetünk, csak indulás előtt két és fél órával sikerült telefonon elérni valakit, aztán a rohanás a pakolással, hogy legyen csónak, meg elég kötél, meg karabiner, meg heveder. Most meg mindez bennem és hát az alattam tátongó közel kétszáz méteres mélység sem nyugtat meg. Ó igen, most már értem, hogy miért tanítják, hogy a beszerelés kétemberes feladat. Csak-csak kihagyok egy nittet, vagy ráfutok a kötélvégre, és nincs nálam a következő kötél, vagy át kell kötni a hevedert feszesebbre, hát persze… De azért csak előre, egyszerre mindig csak a következő métert kell megtenni… Ahogy el-elmaradnak a mohák a falról és befogad a sötétség országa, úgy halkulnak a belső civódások hangjai is… És nem marad más, csak a kötél…a szikla…meg én…
***
Milyen más itt. Olyan otthonos minden. Melegebbek a színek, kisebbek a járatok, ezért éppen be lehet őket világítani, érzem a méreteket. Nincs rajtam már a beülő, sem bag, szabadon mászkálhatok. Mennyire más, és mégis olyan természetes, hogy épp itt vagyok. Talán túl hirtelen csöppentem ide?
És igen. Ez az ág valóban „szép”. Úgy érzem magam, mint Aladdin, vagy az arab mesék valamelyik hőse, aki egy hatalmas kincses barlangba keveredett, ahol minden-minden csillog az aranytól és a drágakövektől a földön és a falakon, és csarnokról csarnokra jár lépcsőkön föl és le, elmúlt korok kopott faragványai és istenszobrai között a végeláthatatlan mesés birodalomban.
***
A tudatalattim nagy leleményességgel újabb és újabb érdekfeszítő álmokat talál ki, hogy maradjak csak alvásban. Tudja ő, hogy jobb, ha nem ébredek föl, mert azért csak hideg ez a pici hálózsák, csak nedves a műnyúl, és milyen hangosan dobolnak a vízcseppek a nejlonon… Nehéz lenne visszaaludni, hát meneküljünk az alvásba, mert pihenni azt kell, mert napok óta nem jutott belőle elég, és ma még nagy út áll előttünk. Egyébként jó kis hely ez a bivak. Barátságosan összezsugorodnak a járatok, és tapasztalható közelségbe kerülnek, és ez emberivé teszi. Sőt még egy „szűkület” is volt a bivak előtt: le kellett ám hajtani a fejünket, csak úgy lehetett átjönni!
A vacsora fejedelmi volt. Nem gondoltam, hogy töltött káposztát ehetek Géza jóvoltából. Trabi puliszkájában azt hiszem az alumínium lábosát élveztem jobban, ami törött fülével és amőba-formára gyűrt alakjával igazi esztétikai élményt nyújtott. A gyertyafény, a jéger, a szájharmonika és a lufik már-már megtévesztő hangulatot adtak az estének. És milyen sajátságosan hangzott esti közös imádságunk egy ilyen nap után, amikor kíméletlen erővel mutatkozik meg a Teremtő és a teremtmény viszonya.
***
Számomra eddig elképzelhetetlenek voltak ekkora méretek. Tényleg, mintha a felszínen volnánk, éjszaka. Dombra föl, dombról le, és a falak meg sehol. Ha a többiek 20 méterenként elszóródnak a térben, a saját lámpámat meg eloltom, akkor fel-feldereng a föld alatti csarnok egy-egy falszakasza. Miki „SÜN!”-kiáltásaira hosszan kongó visszhang a felelet. Hogy nem fogok én itt eltévedni?
***
Lábaimnál dübörög a kontinens egyik legnagyobb földalatti folyója. 280 méterrel a felszín alatt, egy napnyi út, ereszkedés, bivakolás, tavon csónakázás, félelmetes kapaszkodóköteles mászások, hatalmas folyosók és termek után végre itt vagyunk, túránk végpontjánál. Csak kiabálva tudunk egymáshoz szólni a harsogó víz miatt. A folyó túlsó felét alig látom a nagy pára és a hatalmas méretek miatt. Lehet, vagy tizenöt-húsz méter széles. Haragosan hömpölyög elő a hegy fekete sziklatorkából.
Sem karbidolni, sem mosakodni nem tudok, mert hányingerem van és nagyon rossz a közérzetem. Talán mert nem ittam eleget? Féltem, hogy megárt, ha akármilyen barlangi vízbe beleiszom, a felszínről hozott meg persze rég elfogyott. Vagy valami romlott kaját ettem? Vagy talán azért, mert végre elmúlik a félelem a ránk váró ismeretlentől… most már meglepetésre nem kell számítanom, csak ki kell menni a barlangból, az meg „csupán” technikai feladat, de már tudom, mire kell számítsak.
***
Ahogy közelítek a nagy aknában a felszínhez, úgy vele együtt pirkad odafönn és fokozatosan egyre több fény szűrődik be, megmutatva a nedves falak kontúrját. Hálás vagyok, hogy nem esik az eső, jó lesz így megérkezni. Nagy út áll mögöttünk. Hajnali kettőkor keltünk föl második lent töltött éjszakánkból, elvégre odalent mindegy, mikor kel a nap… Néha várnom kell pár percet, hogy folytathassam a kiszerelést, addig csak merengek… próbálom megragadni a jelent a maga gazdagságában.
Ahogy az utolsó kötélszakaszokat is kiszerelem, kellemes diadalmas érzés tölt el a sikeres túra miatt. Büszke vagyok a fiúkra is, hogy gond nélkül vették az akadályokat, meg a csapatra, hogy a magunk erejéből megoldottunk minden feladatot. Noha a testem örülni fog a pihenésnek, mégis úgy érzem, tele vagyok erővel. Itt állok talpig felfegyverkezve, ide a következő barlangot!
Gergő