Kačna, végre!

Az év eleji megbeszélésen kitűztük az újabb próbálkozás időpontját: 2019. február első hétvégéjén (a hétfőt azért hozzácsapva) megyünk a Kačna Jama-ba! Február 2-3-4 le is lett erre foglalva mindenkinek, aki jelezte részvételi szándékát. A novemberi sikertelen kísérlet (sok eső, áradás a barlangban, nagy vízhozam a Rekán) után ennek sikerülnie kell, ha törik, ha szakad, ebből bivakot csinálunk.

Az időjárás előrejelzések azonban aggasztóak voltak. Minden appot, honlapot és előrejelzést megnéztünk, hátha mutat valamelyik a várható nagy esőn kívül valami mást. Sajnos már két hétre előre láttuk, hogy a hétvégén bizony ázni fogunk. A kérdés még csak nem is az volt, hogy mennyire, hanem hogy mennyire nagyon. A környékre napi 20-50mm esőt jósoltak, ami gombócból is sok. De ennek ellenére eltökéltek maradtunk, a dátum közeledtével egyre inkább a Reka vízállását csekkolgattuk (itt illetve itt).

Tudnivaló, hogy a folyó száraz időben 10 m3/s alatti vízhozamú, de heves esőzések és hóolvadás időszakában ez 300 főlé tud menni, rekordként valahol 363 köbméter/másodpercet láttam feljegyezve. A 2014-es látogatásunk utáni 180 m3/s például elvitte az akkori bivakunkat, idén viszont alapból az eggyel lejjebb levőben szerettünk volna megszállni.

Az indulást ismét szombat hajnalra tettük, péntek este a sofőrök látták vendégül az utasokat egy rövid éjszakára. Botinál és Eszternél Péter aludt, én (Ambrus) pedig pedig Bandit, J.Annát és Ricsit láttam vendégül. Este még ránéztünk a vízállásra, 11 óra tájban 22 m3/s volt. Hajnali 4-kor, amikor keltünk, már 61, és meredeken emelkedett. Hosszas telefonálgatás után mégis az indulás mellett döntöttünk, legfeljebb a bejárati aknát szereljük be, csatangolunk egyet a szép ágban, majd kijövünk még aznap, ha nagyon ergya az idő. Az is nagy kaland, a közel 200 m-es akna és utána a sétálós rész bőven megér egy leutazást.

A banda

Így érkeztünk meg Divača mellé délelőtt 11 tájban. Az úton nem sokat álltunk meg, a környéken már a szakadó eső miatt lassabban haladtunk. A műholdas felvételek szerint a zuhé épp nyugatról keletre haladt, azaz a Reka vízgyűjtő területe felé. A vízhozam szépen emelkedett idáig is, leparkolásnál már 100 m3/s fölött volt. Ejj, akkor is lenézünk, főleg, hogy épp egy csepergős időszak váltotta a zuhogósat. A beszerelő csapat (Bandi, Anna és én) rögtön öltözni kezdett, és fél órán belül elindultuk lefelé. Bandi kezdett szerelni, a lankás részen az első teraszig elkötött egy beg kötelet, onnan már csak egy transzportzsákkal ment tovább. Én egy jó vasas beggel és a bivakos bálnámmal küzdöttem lefelé. Az eső újra csepegni, majd esni kezdett. Hideg volt, nem tudtunk nagyon fedezékbe húzódni sem.

A rókalyuknál cseréltünk Bandival. Itt kiderült, hogy a köteles zsákokat összekevertük, de kiókumuláltuk, hogyan menthető meg mégis a beszerelés nagyszabású átbegelés nélkül. Ugyan volt nálam beszvázlat, de ebben az időben nem volt lehetőségem ránézni, menten szafttá ázott volna. Így emlékezetből vergődtem tovább, bízva abban, hogy majd csak meglesznek a nittek. Innen Bandi elbeszélése következik.

Mikor elindítottam a kötélpályát, azt sem tudtam, hogy ki kivel van. Mire a rókalyuk fölé értem, romlott a helyzet. Az aláöltözetem csak néhány kisebb foltban volt vizes, de a hűvös levegő miatt kegyetlenül fáztam. Itt tudatosult bennem, hogy a gondosan előkészített köteles bag-eket felcseréltük, és a lentebb valót szereltem egészen idáig.
Ambrussal egy rövid és száraz tanakodás után úgy döntöttünk, hogy ő szerel tovább. Ekkor ért oda Anna is, aki látszólag egymaga fázott annyira, mint Ambrus és én együttvéve. Ambrus indult, csomózott, akasztott ki-be, tekergetett ahogy azt ilyenkor illik. Majd jött az első kérdése: -Bandi mondtam már, hogy utálok szerelni?
Különös szitkozódás… Ahogy átcsúsztunk a szűkületen, nem fogadott minket száraz és meleg barlangszakasz, de legalább a csöpögő vizek egy része kisebb vízeséssé fonódott, ami legalább kikerülhető volt.
A következő aknában sem várt ránk meleg kiáramló levegő, de amire ott elindultam lefelé, addig Ambrus még háromszor megkérdezte: -Bandi mondtam már, hogy utálok szerelni?
Anna ezalatt nem humorizált.
A pálya végére megint cseréltünk Ambrussal. Az utolsó előtti tag 25-30m egyben ereszkedés volt. A fal tetején egy vízesés indult aminek esésvonalában lógott a kötél, de ha ingázva ment az ember, akkor egész jól kint lehetett belőle maradni. Az utolsó meg olyan 17m lehetett, itt víz már csak az eddig teljesen fölöslegesen belocsolt kötélből jött meg az overálomról csöpögött valamennyi. Lent a már ismerős aknatalp fogadott, a barátságosan beszivárgó fényekkel. Nagy örömömre itt egész négyzetmétereket találtam csepegés mentesen (ráadásul az omladék tetején, a vízszintes részen), így mint első leszálló troglonauta, gyorsan ki is alakítottam egy gyülekezőhelyet az egyik ilyen anti-oázisban. (Odaálltam, aztán a többiek is szép sorjában ahogy leértek, odatömörültek.)
Azt talán még nem is említettem, hogy mindeközben esett az eső.

Bandi

Bizony, hosszúnak tűnt az az idő, mire mindenki leért. Kegyetlenül fáztunk, próbáltuk mozgásban tartani elgémberedett végtagjainkat. Különböző erőnléti gyakorlatokkal kísérleteztünk. Anna és én fekvőtámaszoztunk, majd később egy egykori létra-vasból és két kisbegből rögtönzött súlyzót hevenyésztem, bicepszre edzettem. Picit jobb lett a közérzetünk. Végül leért mindenki épségben.
Rögtön válságtanácskozást tartottunk, mérlegeltük a lehetséges opciókat. A lenti bivakhelyet (Pescena Dvorana, a Ogabno jezero tó mellett) már korábban teljesen elvetettük, mint lehetőséget. Boti igazából az azonnali visszafordulás mellett volt, de átázva-átfagyva senkinek nem volt kedve kiindulni. Felmerült, hogy a Szép-ágban, egy bejárathoz közeli, viszonylag magas helyen táborozunk. Ezt biztonságos helynek gondoltuk. Viszont ha kint még rosszabbra fordul a helyzet, és esetleg a szlovének utánunk jönnek figyelmeztetni, akkor nem találnak meg, hiszen a másik irányba keresnének.
Emlékeink szerint a Kápolna környékén voltak még alkalmas helyek a bivak számára, ráadásul az a hely még magasabban van, így végül arrafelé vettük az irányt. Egyet alszunk ott, aztán reggel zúzunk kifelé.

Utolsó előttinek érkeztem az aknatalpra, eléggé elázva, de a többiek is hasonló gumicsizmában jártak. Gyors egyeztetés után táborhelyet kerestünk, és rá is találtunk egy régi bivakhelyre a Kápolna előtt. Boti megállapította, hogy ez jó lesz, de mindenki fázik és vizes, ezért dobjuk le a cuccainkat és iszkiri a tóhoz. Mentünk fel, mentünk le, patakon és vízen át, míg meg nem leltünk egy régi bivakhelyet, ami szerintünk többször elárasztotta a víz. Onnan egy kis kötélmászás után egy olyan tavacska felett haladtunk el, ami káprázatosan gyönyörű volt és igen mély is. Nem szerettünk volna beleesni, ezért kis és nagy kantárral is biztosítva voltunk. A tóhoz már csak lefele kellet innen haladni egy szép vízesésen keresztül, ami elég gyorsan zubogott a talpunk alatt. A tóhoz érve (Ogabno jezero) megtekintettük a barlangi homokos “tenger” partot. Sajnos a csónakot fent hagytuk, ezért a túránk innen visszafele folytatódhatott, de pár csoportkép azért belefért. Lassan mindenki kezdett megszáradni alsó réteg ügyileg, de még van egy gyors visszaút a bivakhelyre, hogy Peti másfél kiló pörköltje a gyomrunk martaléka legyen. Visszafele is tudtunk csodálkozni a hatalmas termek látványán. A hálóhelyünket visszaérkezve egyből elkezdtük építeni.

Ricsi
Szelfi a tónál

Lassan visszaérkeztünk a legalkalmasabb bivakhelyre, ami viszonylag magasan volt ahhoz, hogy az árvíz az éj sötétje alatt a szájüregünkön keresztül, a légcsövön át ne áramoljon be a hörgőcskékbe, és azokat az oxigéntől végérvényesen elzárva, fulladásos halállal közvetlenül ne veszélyeztesse az életünket. Azoknak, akik eddig még nem bivakoltak, megkezdődött az előjáték. Elővettem a bagemből a létrázható festőfóliát, a hajóvontató kötelet, és – merthogy jó volt nekünk ott lenni – hozzáfogtunk, hogy csináljunk három sátrat. Mivel mindnyájan hozzáértő cserkészek vagyunk, akik pontosan tudják, hogy a legcélszerűbb ponyvaállítási módszer a kutyaól típusú ponyva, András-kereszt gerincet építettünk, ami egy elég egyedi típus. A bagem legaljából elővettem a másik létrázható festőfóliát, amihez ki kellett venni a bagből a pörköltet is. Amint a pörkölt kikerült a zsákból, olyan könnyű lett, hogy majdnem elvitte a huzat. Ekkor jöttem rá, hogy alaposan megszívom, ha az étcsoportomnak nem ízlik a pöri, mert ki kell cipelnem a barlangból. Ettől fogva eltökélt szándékom volt, hogy ha kérik, ha nem, meg fogom velük etetni a pörköltet. Kiterítettük a ponyvát magunk alá, levettük a slószt, kibújtunk az overálból. És amikor mindenki előpakolta a cuccait, kiderült, hogy Botond mégsem hozta el a létrát. Én sejtettem, hogy ez lesz a helyzet, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy mindenképpen létrázható festőfóliát hozzak. Gyorsan elengedtem ezt az értelmezési problémát, mert hozzá kellett fogni a nap leglényegesebb részéhez: meg kellett semmisíteni a pörköltet. Ambrus volt a szakács, Ricsi keresett valami száraz dolgot a csomagjában (nem talált), én meg a konyhai kisegítő voltam. Ez nem azt jelenti, hogy fogyatékos, hanem hogy én szisszentettem a pörkölt. Röviden egyeztettük a célokat és lehetőségeket, és mindnyájunk gyomorkapacitásának megfelelően a lábasba öntöttem kb. 800 gramm húst. Ricsi a humorával asszisztált, miközben Ambrus elkészítette a tarhonyát. Eddigre már olyan éhesek voltunk, mint 247 barlangi vakgőte. Hirtelen megcsapott az illata a gyrosnak, amit Eszterék hoztak. Bandiék is valami ínycsiklandó tarhonyaféleséget ettek, csak nekünk kellett még mindig várni. Végül Ambrus kiadagolta a részünket, mindenkinek adtam egy kovászost, lé nélkül, mert az ugye mind az Ambrus bagében maradt, és nekiláttunk a táplálkozásnak. Botond körbeadta a gömbkólát. Testünkben, és lelkünkben szétáradt a megelégedettség és nyugalom, boldogság, és a megérdemelt jóllakottság. Tényleg jó volt.

Peti

A felszínen mindeközben korántsem a nyugalom és a megelégedettség telepedett a felszíni ügyeletünk, Klau nyakába. Az előre megbeszélteknek megfelelően gyakran a vízállást mutató honlapra nézett, ahol egyre nyugtalanítóbb értéket vettek fel a számok…
Mindeközben a lenti társaság mit sem sejtve folytatta a földalatti lakomát.

Vacsorakészítés


A pörkölt nagyját elfogyasztottuk, és teát is ittunk. A tea mellékhatása kapcsán felkerestem a pissoirt, ami a bivaktól kicsit arrébb helyezkedett el. Mikor már épp könnyítettem volna magamon, a fejlámpám villant egyet, s utána ahogy József Attila mondja, a lapdával, és a sippal együtt elaludt. A vak sötét mellett a bivaktól való távolságot is, mint üveggolyót megkaptam, de nem volt őszinte a mosolyom. A dolog végeztével, már tiszta fejjel gondolkozva rájöttem, hogy a tartalékvilágításom véletlenül nálam van, így nem kellett, hogy az alszíni ügyelet értem jöjjön kimenteni (még ha nem is a sz*rból húztak volna ki, csak a pisiből…). Miután ismeretlen tettes a nem felfújt pet palackommal megcsiklandozta az orromat, lekapcsoltuk a lámpákat, én a magam részéről megerősítettem a deszkákat, és eldugtam a pet palackot. Lefeküdtünk. A napostiszt nyugodalmas éjszakát, és a jó halál kegyelmét kérte Istentől nekünk is, másoknak is, majd elaludtunk. Kényelmes ágyunkról csak annyit tudnék megjegyezni, hogy azt álmodtam, négy bordám eltört. Ki kellett volna ásni azt a BiPi-gödröt…

Peti

Klau eközben felvette a kapcsolatot Nikivel, és elkezdték sorra venni a lehetőségeket.
Az utolsó infójuk rólunk az volt, hogy ámbár esik, lemegyünk. Úgy tudták, hogy az eredeti bivakhoz, ami ugye elég veszélyes helyen van árvízi időkben. Nem tudták, hogy mi egy magaslati pont közelében vertünk tábort, ami teljesen biztonságosnak mondható.
Egy idő után felhívták a szlovén barlangászokat, akik ismerősek a környéken. Matej nem sok hasznos infóval tudta őket ellátni. Ennél a vízhozamnál (ugye mi 120-nál hagytuk abba a követést, azóta nőtt) nem biztonságosak a lenti bivakok, meg hogy nem igazán tudnak semmit, de talán majd lesz valami. Na puff, ez hasznos infó, nem túl megnyugtató, ellenben aggasztó. Semmit nem tehettek, várták az újabb és újabb számokat. A vízállás csak nőtt és nőtt.
Mi erről a barlangban továbbra sem tudtunk semmit. Az igazak álmát aludtuk. Na jó, tegye fel a kezét, aki jól tud aludni úgy, hogy:

  • tudja, hogy baromi nagy árvíz van/lesz, ami a barlang nagy részét elönti
  • irgalmatlan csöpögés/zubogás visszhangzik a teremben, ami egyre erősödik
  • olykor félelmetes mély dübörgés hallatszik, ami amúgy a felettünk húzódó vasúti sín miatt van, de lehetne épp a tomboló, áradó földalatti folyó hangja is
  • megindultak olyan csepegések a ponyvánk fölött, ami eddig nem volt

Ennek ellenére nyugodtan telt az éjszaka, másnap magunkat kipihenve keltünk.

Reggel 9 óra körül ébredezett a társaság. Hideg volt. A folyamatos csöpögés nem csendesedett, sőt mintha még jobban erősödött volna. De ezt az éjszaka folyamán már megszoktuk. Bízva tapasztalt barlangász-társaim szakértelmében, illetve tudván, jó magasan vagyunk – ide nem érhet fel a víz – nyugodtan lustálkodtam még a hálózsákomban. Előkerültek a gázfőzők és a főzőcsapatok nekiláttak a reggelinek. Laktató ételt készített mindenki, hiszen kellett az energia a napra. Eszteréknél előkerült a gyros, Ambrus-Peti-Ricsi főzőhármasa pet-palackban lehozott 18 tojásos rántottát reggelizett (az igazság az, hogy az esti pöri maradékára löttyintettünk 6-7 tojást, felturbózva a turbó pöri – Ambrus), Bandival snacket ettünk, amit felturbóztunk, nem hiányozhatott belőle a kedvence, a tarhonya. 🙂 Volt minden, mi szem-szájnak ingere. A délelőtt kellemes hangulatban telt, közben Peti volt kollégiumi történetein mulattunk. Jó érzés volt nem fázni. Elkezdtünk összepakolni, hiszen még hosszú nap állt előttünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy kifelé menet az aknatalphoz érve még látogatást teszünk a Szép-ágba, majd ezt követően mászunk ki a barlangból. Kicsivel dél előtt elindultunk a bejárati akna felé. Az előző napi eső átért a falon, így jóval vizesebb volt minden, mint tegnap. Megszemléltük a kisebb tavacskákat, összefolyásokat. Gondoltuk, hogy a vízszint is megemelkedhetett valamennyire, találgatások mentek a Reka vízhozamának megtippelésére. Az aknatalphoz érve, olyan látvány fogadott minket, amire nem számítottunk. A törmelékpúp aljában egy nagy tó keletkezett. Hihetetlen volt látni ezt, ami előző nap még nem volt ott. Egy nap alatt ennyit emelkedett a vízszint? Boti lecsekkolta, hogy bejutunk-e így a Szép-ágba, de visszatérve egyértelmű, határozott válaszként annyit mondott, hogy „húzzunk innen ki, ezt ő nem vállalja be”. A bejárati ágat is több méteres víz torlaszolta el, így nem „úsztuk” volna meg szárazon. Megörökítettük képekben a látványt, és el is indult az első ember kifelé az aknából. Kintről a két ikeraknán át az aknatalpig leért a fény, ami gyönyörű látvány volt, csak ámultam. Hihetetlen volt számomra, amit eddig csak képeken láttam, most teljes valóságban itt volt előttem. A két nap alatt meghozott döntések, mind a bivak választás, mind az időben való távozás szerencsés kimenetelt hozott. Hálás vagyok, hogy vigyáztak ránk…


J.Anna
Tó a bejárati aknatalpon

Döbbenetünk hatalmas volt. Gyorsan készítettünk pár képet az új tóval és a kinti beszűrődő világossággal, ami megvilágította a fény mellett az aknába folyó vizet is. Boti felszaladt a dombra, ahonnan a kifele menő kötél is indul, és megállapította a Scurionnal, hogy a Szép ág bejárata előtt is áll a víz, így jobban tesszük, ha iszkolunk inkább kifelé. Kint később a szlovénektől kiderült, hogy ilyesmi vízről csak 1889-ben Gregor Žiberna számolt be, aki először ereszkedett le a bejárati aknán. Én szereltem ki, így utolsónak maradtam, volt időm az aknatalpon nézelődni. Egyszer csak szóltak, hogy Boti odarakott a víz szélére egy kockakő nagyságú követ, és nézzem meg, hol van. Hát már csak a fele lógott ki, és nem is a víz partján állt. Rájöttünk, hogy jön a víz! Még jó, hogy páran már kint vannak az első aknából, lassan mi is indulhatunk. Előre tudtuk, hogy a kötél mellett víz érkezik az aknába, így az elázás garantált. Az első Y kiszerelése után folyt úgy igazán rám a víz, és a kötél is jó ijesztően rugózott, így igazán siettem kifelé. A kötél közepén egyszer csak a lámpám is megunta a programot, és úgy döntött, lekapcsol. Hát, ilyen különlegességre nem is számítottam. Még szerencse, hogy a sisakomon oldalra világítva volt felrakva a pótvilágítás, így azt felkattintottam. Bár annak már jó gyér fénye volt, mégiscsak segített kifelé folytatni az utat. Már nem néztem vissza az aknába utoljára belevésni az agyamba a tavat és a befolyó kis vízesést. A párkány pereme előtt gyenge fénynél, ázottan szedhettem ki a nitteket, Peti és Boti a következő nittnél csevegtek és furcsállták a rosszkedvemet. Felmentem melléjük a sok kötéllel, és Botival együtt begeltük be. Aztán segített az elemeket végignyalogatni, hogy a fővilágítás visszakapja a kontaktot, és újra megbízhatóan világítson. Sőt, a pótlámpában is kicseréltük az elemet. Így már csak a ruha nedvessége és a folyamatos csöpögés sugallta azt, hogy nem jó nekünk itt lennünk. Valójában végül is jó volt nekünk ott. Szép lassan haladtunk tovább felfelé az aknán. Fentről a róka lyukon átbújt társaink arról tájékoztattak, hogy kint nem esik az eső. Kint akartunk lenni! És haladtunk tovább felfele…

Eszter

Esztertől a kiszerelést a Rókalyuk alatti párkányon vettem át. Ott volt egy kötéltoldás. Ő a lentről hozott begem itt átvette, s azt a felszínre kivitte, innentől pedig én egy új beget kezdtem.
Az eső, mire felértem a Rókalyukba szerencsére elállt.
A kiszerelés gyorsan ment, gyakorlatilag az utolsó bevezetőszáras részig a csapattal tudtam haladni. Vagy lehet, hogy a csapat ment lassan? Már mindegy is, a lényeg, hogy Peti a kötél indításától még visszajött egy csatak vizes köteleket tartalmazó begért. Így csak egy beggel kellett kimásznom a töbör szélére. Jó hangulatú túra volt a sok nehézség mellett is.

Boti

Én elsőként indultam, és (törvényszerűen) elsőnek is értem ki. Mögöttem nem sokkal Ricsi mászott, őt megvártam még a bevezetőszárnál, majd kisétáltunk a kocsikig. A többiek hallótávolságon belül voltak mind, Boti gyakorlatilag az utolsó kötelet kezdte bontani. Ahogy caplattunk kifelé, Ricsivel fogadtunk, hogy mi lesz a maximális vízhozam. Ugye 120 m3/s -nál tartottunk lefele menet, és tudtuk, hogy nő. Én valahol a 200-220-as tartományt tippeltem, Ricsi azt hiszem néhány köbméterrel kevesebbet.
Az autónál első dolgom volt telefonon bejelentkezni az otthoniaknak, hogy mind élünk, majd a Reka vízállását csekkoltam. Amit láttam, attól ledöbbentem, majd percekig csak “azt a rohadt …” –ozni tudtam. Ricsinek nem lőttem le a poént, megvártunk mindenkit a nagy bejelentés előtt.
Igazából nem tudjuk, hogy mennyi volt a pontos vízhozam, ugyanis a Skocjan barlang előtti mérő 300 m3/s-ig jelzett, utána megszűnt az adatszolgáltatás. A berendezést elvitte a víz. Most, egy hónappal később, ahogy ezen sorokat írom, még mindig nem javították meg, de a 30 napos grafikont még sikerült időben lementenem.

A Skocjan 2-es vízhozammérő
A Skocjan 1-es vízhozammérő

A folyón felfelé, a Skocjan 1-es vízmérő még nem pusztult el éppen, innen tudjuk, hogy nem sokkal ugyan, de 300 m3/s fölé mehetett a vízhozam.

A percekig tartó döbbenethullám után összepakoltunk, nyomtunk egy képet, majd hazavezettünk még félig vizes ruhában. Semmi kedvünk nem volt egy percet sem maradni a környéken.
Már Magyarországon, a balatonszentgyörgyi Csillagvár étteremben ettünk egy akkora vacsorát, hogy az elképzelhetetlen. Csak Boti és Bandi tudta megenni az irdatlan tál főételt (990 Ft.. 🙂 ), a többiek elcsomagoltatták.
Késő éjjel értünk haza, mind épségben.

A képek itt tekinthetők meg.



Google Photo
Google Photo
Google Photo
Google Photo
Google Photo
Google Photo