2009. május 4. Különpróba Jósvafő

Írta: Káplár Péter    2009. május 25. hétfő, 19:48

Emlékfoszlányok a barlangász különpróba jósvafői kirándulásáról

Jósvafő. Varázslatos kis hely. „Rettenetesen” messze Budapesttől.

Persze, azon a néhány zseniális kis házon kívül, amelyek mellett nem sokkal éjfél után elvezetett az utunk ideiglenes szállásunk felé (ezúttal is újra sok-sok köszönet érte a Szabó családnak!), nem sokat láttunk a faluból. Talán nem is figyeltünk már semmire, nagyon fáradtak voltunk. Hét órát utaztunk, Kazincbarcikáig alig volt helyünk a buszon, ott pedig majdnem két órát vártunk a hidegben. Egy-két optimistább hang megállapította, hogy, ha passzívan is, így legalább készülhettünk a másnapra tervezett béke-barlangi túrára. (A cserkészek gyakran naiv módon optimisták.)
Végre tehát megérkeztünk, indulás a házhoz, patakon át, még egy patakon át, két másik patak mellett (no, valami érzés itt már elkezdett motoszkálni bennünk. Ha ez itt mind a hegyből jön… ez a hely azért nem akármi!); megvan a ház, milyen kis pofás hely; megkeresni a kulcsot; gyorsan begyújtani; enni, imádkozni, aludni. Szombatra két, vasárnapra egy túrát tervezünk.

Reggel szombathoz képest igencsak korai ébresztő, reggeli sprintben, rohanás a buszhoz. Előtte még be kell ugrani a boltba. Elem, csoki, szőlőcukor, vécépapír. (A néni nem csodálkozott. Úgy látszik, jártak már nála barlangászok előttünk is.) Meg egy kis kenyér, és bor Szabóéknak, ahelyett, amit szegény Gergő tegnap este összetört.

Jósvafő tényleg varázslatos. Barátságos völgy a szelíd, erdős hegyek ölelésében, kedves, takaros házak. A falut megdöbbentő mennyiségű kristálytiszta patak szövi át. Különös érzés ilyenkor Gergőt nyaggatni, melyik hegyben lesz a barlang, melyik patakban fogunk nyakig mászkálni? Jóleső izgalom lesz úrrá rajtam. Hétórás lesz a túra! Egy patakos barlangban! S 9oC-os lesz a víz. Talán nyolcadjára leszek barlangban egész életemben? Elképesztő.

Kaptunk egy-egy palacsintát a nemzeti parktól. Mekkora jófejek! Vagy csak tudják, mi következik?

*

Az én csizmám ázott be legutoljára. Nem jártam jól: az overállt betűrtem a csizmába, ezért vagy tíz perccel tovább bírtam, mint a többiek, az overáll viszont utána kifelé sem engedte a vizet, így az pillanatok alatt felszökött a derekamig. A vastag melegítőnadrág pedig jól megszívta magát.

*

Március lévén magas volt a vízállás. Az első húsz percen kívül természetesen minden a vízről szólt ezen a túrán.

Az ember kilép egy pillanatra a patakból, és tisztában van azzal, hogy harminc másodpercen belül szinte biztosan bele fog lépni újra. És ennek ellenére mégis megáll egy pillanatra, és egy egész életre felejthetetlen mozdulattal magához húzza a bokáját: kirázza a csizmából a vizet. Később a mozdulat egyre egyszerűbb, egyre gyorsabb. Sietni kell. Meg valójában tökmindegy.  Megszokta a lábam, hogy hosszú ideje a vizet taposom. És igaza volt Gergőnek: tényleg felmelegszik! A végén már szinte külön jó, ha épp optimális mennyiség marad a csizmában, ami hamar meleg lesz. Ráadásul a kirázás nemcsak időbe, energiába is kerül. (A barlang jó, mert folyamatosan olyan szépségekbe ütközik az ember, amelyek a legelemibb rácsodálkozás-élmény ősi alapját jelentik. De egy ilyen túrán döbben rá az ember, hogy nem csak erről van szó. Egy csomó mindenre rá tud mutatni, amelyek a kényelmes fenti világban soha nem tudnának ilyen élesen előkerülni. A statisztikai adatok kérlelhetetlenségét ismerve tudom például, hogy úgyis bele fogok lépni újra a patakba, pillanatokon belül úgyis tele lesz a csizmám újra vízzel – s mégis mindig megállok, hogy kirázzam a csizmát, kifacsarjam a melegítőt. S mégis, mennyire elképesztően más lesz ez a megállás! Először szinte menekülök a kellemetlen élménytől. Aztán tökmindegy, csak ne legyen túl nehéz. Meg hideg. (Megszokom? Nem lesz már fontos? Vagy belefásulok?) Ritkábban állok meg, rövidebb a mozdulat. Visszafelé pedig sokszor meg sem állok már. Minek? Csak menjünk. Zihálok a kimerültségtől, rettenetesen lefárasztott a hideg. A nyakamig átáztam.

Valahol talán ilyen az is, hogy a kényelmi szempontot vagy a bizonyítási ösztönt milyen természetesen vetem le magamról, hogy mennyire más lesz fontos pillanatokon belül. Hogy a többiekre figyeljek. Hogy bírják? Hogy vannak? Nem maradt le a mögöttem jövő? És persze magamra. A testemre is. Nyomon követhetem, hogy alakulok.)

Keveset kellett mászni. Volt az omlás, meg egy-két szifonszerű rész – ez a barlang most alapvetően nem a menőzésről szólt. (Persze, vannak hatalmas kürtők, amelyeket kimászni hatalmas teljesítmény. Nekünk ez nyilván nem volt célunk.) Sokkal inkább szólt az egész a folyamatos  fáradásról. A patakban nehéz eltévedni – menni kellett, viszont ha a végén voltam, a többiek már jócskán felkavarták a vizet, a mésztufagátakba gyakran bevertem a lábam. Néha el is botlottam és elestem.

A patakban haladva fantasztikus dolgokkal is találkozhattunk. Gergő különösen odafigyelt arra, hogy valamennyi ideig mindenki lehessen elöl, s láthassa a barlangi patakot, amikor az még nincs felkavarva. Már önmagában a tiszta víz látványa; a függő-, álló- és szalmacseppkövek, heliktitek és cseppkőzászlók, s a sodrás kagylószerű lenyomata a barlang falán; vagy amit akkor láttunk, amikor észrevettük, hogy egy-egy vízlefolyás, erecske csatlakozik a barlangi patakhoz: itt a falon lassan, tündökölve pereg a karsztvíz; a Nagy-tufagát lélegzetelállító tömege és szépsége mind-mind felejthetetlen élmény. Nem jutottunk el az Óriás-teremig: az alsó szakasz végén egy szifon állta az utunkat. Mégis mindnyájunk nevében úgy gondolom, életünk egyik leghihetetlenebb kalandjában volt részünk. Amikor kiléptünk, valami olyannal lettünk gazdagabbak, amit előtte el sem tudtunk volna képzelni.

*

Rettentő fáradtak voltunk – így gyalogoltunk vissza Jósvafőre. Este még a Vass Imre-barlang várt ránk; immár nem a teljesítmény, pusztán a kedvtelés és a gyönyörködés kedvéért. Most hozhattuk a fényképezőgépeket is.

Gergő persze alig tudott rávenni minket arra, hogy este kilenc körül még kikeljünk a meleg és kényelmes hálózsákból egy barlang kedvéért. A hideg víztől fájt minden ízületem, minden elképzelhető porcikámban izomlázam volt. Fájós térddel, utcai cipőben jártam be a barlang „kiépített” részét a szifonig. Azért jó, hogy eljöttünk ide is. Kigyönyörködtük magunkat, aztán pedig Gergőnek sokkal kevesebbet kellett könyörögnie, hogy hamar ágyban legyünk.

*

A társaság szombat estére nagyon elfáradt, testünk-lelkünk nem kívánt vizet, gumicsizmát, mászást és egyenetlen talajt. Hihetetlen: vasárnapra kis erőt gyűjtöttünk, a tegnapi „gyötrelmeket” szinte el is felejtette mindenki. Szinte már hiányzott, hogy újra lent legyünk.

A Kossuth-barlangba nem mehettünk utcai cipőben, fel kellett vennünk a még tocsogó csizmát. Fájt a lábujjam: a víz megpuhította, s a csizma épp akkora, mint a lábam… papucsban sétáltam a helyszínre. Rossz volt a kezdés. Az elképesztő az, hogy a jótékony víz a térdfájást és a lábujjproblémákat egyaránt helyretette. 🙂

A Kossuth-barlang valószínűleg egy hatalmas, eddig feltáratlan barlangrendszer része. Bár a barlang szinte „kiépített”: drótkötelek segítik a tavi átkelést, máshol a falon történő mászást, a víztömeg tisztasága lenyűgözött, a feltáratlan rendszer ismeretlen, rejtelmes mélye pedig mélyen megérintett. Hova tűnhet ez a rengeteg víz? Elképesztő.

Ez a túra sem volt hosszú, mégis úgy érzem, kihagyhatatlan.

*

A szakággal Jósvafőn eltöltött hétvégén felejthetetlen élményekben lehetett részünk. Bár a csizmám azóta nagyon büdös, s utána pár napig még fáradt voltam, ennek a jelentősége soha nem lehet akkora, mint annak, hogy aktív patakos barlangokkal, s ezen keresztül az élő természettel találkoztam.

Köszönet mindannak, aki ezt lehetővé tette számunkra.

2009. május 4.

Káplár Péter